Az már nem újság, hogy az anyák között kimondva-kimondatlanul folyamatosan háborúk dúlnak. A témák kimeríthetetlenek.
De ha belegondolunk, nem kell pici részekre bontani a csatamezőt. Az egész az “Ősanyák”, “Szuperanyák” a “Szaranyák” harca. “Hogy ki éppen mitől tartozik egyik vagy a másik csoportba, az változó, leginkább az ellenkező tábor bélyegzi meg a másikat. Személyes véleményem szerint ez az egész kártékony, torz és fölösleges, de hogy ezt szemléltessem, elmélázom azon, vajon én hova tartozom.
Problémamentes terhességem volt, mondjuk a végére magamra kaptam 22 kilót. Két és fél nap vajúdás után végül császárral szültem.Átestem a szülés utáni depresszión. Majdnem három hónapig szinte csak tápszert kapott a kisfiam, mire sikerült kiharcolni a kizárólagos szoptatást. Most lesz két éves, még mindig szoptatok. Volt babakocsink, de Mór gyűlölte, folyton sírt benne. Vettünk kengurut. Azt meg én rühelltem, meg Mór se rajongott érte, lógott benne mint egy marionett bábu. Vettünk karikás kendőt, imádtuk. Azóta is csak hordozókban közlekedünk, mindennap felpattan rám egy-két körre.
Volt kiságyunk, de szerintem két kezemen meg tudom számolni összesen hány órát aludt benne. Átköltözött hozzánk. Azóta is velünk alszik. Eldobhatós pelenkát használtunk úgy egy évig, de Mór bőre gyakran kipirosodott és amúgy is bosszantott a rengeteg szemét amit csinálunk vele, elkezdtünk moshatót használni, pedig pár éve még tuti körberöhögtem volna magam, ha valaki ezt feltételezte volna rólam. Eddig is itthonról dolgoztam, Mór hat hetes volt, amikor plusz negyven oldalt meg kellett írnom egy könyvhöz, most pedig egy újabb munkát elvállaltam, szintén itthonról. Mór nem jár bölcsibe, új fejlemény, hogy heti 1-2 alkalommal babysitter jön hozzánk hogy segítsen, mivel nagyszülők nincsenek a közelben. A 22 kiló pluszt finoman szólva is leadtam, 2-3 naponta mosok hajat, nem sminkelek, igyekszem stílusosan de kényelmesen öltözködni, környezetbarát mosószerrel mosok, egyre inkább természetes kozmetikumokat szeretek használni, de például a tudatos étkezés még csak halvány elképzelés és rendíthetetlenül hiszek az orvostudományban (a hangsúly a tudományon van, nem az orvosokon), míg a homeopátiában egyáltalán nem. Nem áldozom fel magam, nem csinálok olyasmit, amit utálok, vagy nem önazonos.
Fáradt vagyok? Az nem kifejezés. Szoktam kiborulni? De még mennyire. Van időm magamra? Nem sok. De ha szükségem van rá, szorítunk rá teret-időt, hacsak keveset is. Feladtam magam? Inkább megtaláltam önmagam, kicsit újradefiniálva. Tökéletes vagyok-e? Haha, persze, naná. Ja, nem. De nem is törekszem rá.
Szerintem a tökéletes anya (bár tudnám, milyen az) egy márványszobor, azt csak csodálni lehet de szeretni, kötődni hozzá, azt nem.
Miért írom mindezt? Mert kérdésem lenne felétek!
Most akkor “Ősanya” vagyok vagy sem?
Ki az “Ősanya”? Ki a “Szaranya”? Ki a “Szuperanya”? Egyáltalán, számít-e egyáltalán? Ha igen, miért? Ha hordozok, mosom a pellát és szoptatom a két évest, de nem biokaját eszünk és császárral szültem, akkor “Ősanya ” vagyok vagy sem? Ha dolgozom a gyerek mellett, “Szaranya” vagyok vagy sem? Ha igényes vagyok és nem növesztek hónaljszőrt, “Szuperanya” vagyok vagy sem? Képtelen kérdések ugye? Nincs is rájuk, csak képtelen válasz.
Megannyi sztereotípiát húzunk másokra, falakat építve egymás közé. “Szaranyázás”, “Ősanyázás”, magyarul szó szerint anyázás lepte el a kommentfolyamokat, sárdobálás és milliónyi személyeskedő konfliktus. Ilyenkor az arcomat a kezembe temetem, legszíveseben megráznék minden “…anyázót”, hogy hahó, MIND ANYÁK VAGYUNK, A SAJÁTUNKNAK EGY ÉS MEGISMÉTELHETETLEN!!!
A gyerekünk nem aggat ránk jelzőt, ő a szeretetet, törődést érzékeli, más nem számít. Egy szóval jellemez minket és szerintem ez fontosabb bármilyen mondvacsinált bélyegnél. Ez a szó pedig az: ANYA. Vegyünk példát a gyerekeinkről és ássuk el azt a fránya csatabárdot.
Hozzászólások
A szerzőről: Szabó Anna Eszter
Almásy Csilla
Kovácsné Augusztinyi Andrea
Boldis-Molnár Anna
Danko Petra
dr. Aschenbrenner Zsuzsanna
Ferencz Judit
Haragh Ági
Holik Tünde
Hornyák Mariann
Horváth Bernadett
Kis-Várday Júlia
Séllei Lilla
Haklik Márta
Mészáros Emese
Monok Sára
Ócsai Dorka
Pádár Judit Vivien
Palágyi Kata
Pap Valéria
Gerhát Petra
Pollák Viktória
Somlai Dudi Júlia
Sződy Judit
Ábrahám Vanda
5 hozzászólás
szólj hozzáAz élet akkor is rövid, ha hosszú. Érdemes úgy élni, hogy minden percét szerethessük, felvállalhassuk, szeressük az arcunkat a tükörben. Keressünk ehhez társakat, lehetőségeket. Tudjunk és merjünk szeretni, úgy, hogy annak is jó legyen a szeretetünk, akit szeretünk. Ez bizony nem olyan egyszerű! Mindannyiunknak van véleménye. Elmondhatjuk. Nade nem kell le/fel minősíteni, ha a másik másként gondolja. Szíve joga ugyanis. Frusztrációinkat ne másokon verjük le. Az anyáknak sok a felelőssége, mert a saját példánkkal tanítunk leginkább elfogadást, türelmet, kitartást, hitet, örömképességet, konfliktus és krízis kezelést, szeretet kifejezést és szeretni tudást. Ez sokkal fontosabb (szerintem), bárminél.
Kedves Anna! Igazán nagyszerű, és inspiráló ez az írás, gratulálok hozzá!
Olyan, amitől az embernek megindulnak a gondolatai, például itt, az Egerből Budapest felé haladó autóbuszon…Nem most kezdtem azon törni a fejem, hogy vajon miért acsarkodunk mi emberek folyton egymásra. Éltem én már annyit, hogy számtalanszor megfigyeljem, sőt megtapasztaljam, hogyan ellenségeskedik szülő a tanárral, páciens az orvossal, anyós a vejével, kutyatartó a macskatartóval (utas a buszsofőrrel). De még szomorúbb, amikor az egy csónakban evezők keserítik meg egymás mindennapjait és kellemetlenkedik tanár a tanárnak, anya az anyának, és igen, gyerek a gyereknek. (Erről is tudnék sokat idegondolkodni, de azt majd egy másik buszon, egy más alkalommal.)
Az írás kapcsán eszembe jutott a kartonpapír, amit főiskolás korunkban ragasztottunk az aktuális albérletben a szobánk ajtajára, arra irkáltuk fel az idézeteket, bölcsességeket, amiket akkoriban olvastunk itt-ott. Szépen gyűltek az okosságok, és a hozzánk betoppanók közül sokan böngészték végig . Tette ezt az a Gábor is, akinek a nevét csupa nagybetűvel írtam akkoriban minden unalmas tanulnivaló szélére. Aztán ahelyett, hogy szerelmet vallott volna végre, odafirkantotta a papír bal alsó sarkára: „Ne árts!” Miután hazament, sokáig néztem ezt a két szót, és nemcsak azért mert még a csúnya kézírása is tetszett, hanem mert rájöttem ott szépen az előszobaajtó előtt, hogy milyen egyszerű bölcsen élni. Alig kell hozzá más, mint az elhatározás, hogy bármit mondunk, vagy teszünk, előtte mérlegeljük, okoz-e ez valakinek rossz perceket, napokat. Összefoghatnánk mi, ősanyák, szuperanyák, szaranyák és öreganyák, és megpróbálhatnánk boldogabb, békésebb ifjakat nevelni.
Üdvözlettel: Monika
Kedves Mónika,
Szép napot, minden jót!
Őszintén köszönjük hozzászólásodat, önmagában is olyan mint egy szívmelengető kisnovella. És igen, mi is nagyon szeretnénk, ha ez az összefogás a jó ügy érdekében végre megvalósulna…Szebb, jobb világ lenne ez a miénk.. Nade hátha.
Szia! Szerintem a magyar ember ilyen, imádja a másikat ocsárolni, elitélni, ez teszi boldoggá, persze itt magyarázkodhatnánk, hogy esetleg a gazdasági helyzet, a modern világ, Árpád kora ota elszenvedett vereségek, ki tudja… Ennek az a következménye hogy mindenki bizonyitani akarja az igazát, egész nap harcol, vagy az egyik emlitett anyaszerepért, vagy valami más téren! Külföldön élek és van egy 2 éves kisfiam, de itt senkit sem érdekel hogyan szültél vagy hogy mennyi tejed van, a lényeg hogy kiegyensulyozottak vagyunk és jol érezzük magunkat, van annyi minden más téma egy kisgyerekkel kapcsolatban, ezek nem követelmények (a gazdasági helyzet itt is kilátástalan)! Ami meg engem zavar, hogy ha valaki gyereket vállal az tegye a gyermekéért (,mert a világ legklasszabb dolga egy kis törpével eltölteni a napokat) nem a szülésért meg a szoptatásért, egy gyermeknek ezen kivül még nagyon sok más esetben is szüksége lenne az anyukájára!!!! Köszönöm az olvasást!
Kedves Zsuzsi, szerencsére (vagy sem), körbenézve a világban hasonló a helyzet. Talán mert nincs érzékenyebb kérdés annál, mint hogy a legjobbat adjuk-e a gyerekeinknek… Nem tudni. Mindenesetre szerencsétlen jelenség, az biztos.
Hogy tetszett?