Az a helyzet, hogy bár sejtettem, hogy nem lesz sétagalopp a kétgyermekes lét, de SENKI nem szólt róla, hogy ennyire szívás. Főleg az eleje. 2 év korkülönbség… Úgy éreztem, a nagy már elég nagy, és egyébként tényleg az volt: kerek mondatokban beszélt, szobatiszta volt, a dackorszak is lehetett volna durvább – egyszóval nem volt okom panaszra. Ahogy megérkezett a kistesó, minden idilli volt abból a szempontból, hogy hónapokig nem ütötte fel a fejét a testvérféltékenység.

Nem érintett a szülés utáni depresszió sem, „mindössze” a mindennapos nehézségekkel kellett megküzdenem. Segítségem is volt, de a segítők sem csettintésre érkeztek, vagyis nem feltétlenül akkor, amikor igazán szükségét éreztem. A maszatolós ebéddel és utána a gyerekek altatásával egyedül kellett megbirkóznom, amit akkor a legnehezebb feladatnak éreztem a nap során. Csak annyit mondok, 10 hónapig tandem szoptattam. Nem feltétlenül így terveztem, de valahogy ez tűnt az egyszerűbb útnak, a mi utunknak. A gyerekek alvását egyszerűen nem sikerült mindig összehangolnom. Sokszor egymást ordították fel, nekem meg gyakran az utolsó idegszálaim pattantak el. Az első gyereknél úgy nem rokkantam csak bele az éjszakázásba, hogy napközben vele együtt aludtam, de legalábbis pihentem, akkor szükségem volt rá. Gondolom mondanom sem kell, ez a második gyereknél már szinte esélytelen. Persze biztos vannak olyan szerencsés és/vagy ügyes anyukák, adott esetben olyan igényű gyerekekkel, akiknél ez működik, de az enyémek mellett nem volt ilyen luxusra lehetőségem. 

Na de, hogy hogyan éltem túl hordozással? 

Máshogy szerintem nem is ment volna… Többször tettem fel férjemnek a költői kérdést, hogy akik nem hordoznak, azok mégis HOGY…?! És a választ most sem tudom. Inkább elmesélem – a teljesség igénye nélkül, hogy nálunk mikor segített igazán sokat a hordozás, hogyan könnyítette meg a mindennapjaimat a kicsivel és a picivel. 

Délelőtt kényelmesen le tudtunk menni játszótérre – még télen is, mert a mama kabát alatt békésen szuszogott a kistesó, míg a bátyjával együtt tudtam minőségi időt tölteni. Nem kellett a babakocsi mellett toporognom, nem kellett logisztikázni, amikor az alvó babával hazaértünk, vagy csak beugrottunk egyet sütizni (khm, kávézni) a közeli cukrászdába, miután a játszón már kellően átfagytunk. 

Így tudtam futni (persze kicsit lassabban, óvatosan) a futóbicikliző gyermekem után. Minden tiszteletem azoké, akik bevállalják a kisjárgány + babakocsi kombót, nekem az életveszélyesnek tűnt. Így viszont tudtam tartani én is a tempót, ami babakocsival egy olyan környéken, ahol minden csupa járdaszegély, nehezen ment volna. 

Az már szinte túl triviális, hogy hordozva meg tudtam inni a kávém, le tudtam menedzselni az ebédet, és persze így a kicsi nappali 3-4 alvása is könnyen ment. 

Szabadok és aktívak voltunk családilag is: jókat kirándultunk négyesben, elmentünk állatkertbe, kisvasutazni, kalandparkba (én persze így csak kísérőnek, de mégsem maradtam ki a közös élményből), halottak napján meg tudtuk látogatni a szeretteink sírjait, stb. 

Számtalanszor történt meg velünk, hogy valamilyen programról hazafelé tartottunk, s mivel már amúgy is közel volt az alvás idő, minden igyekeztem ellenére egyszerűen bealudtak a kocsiban. Ha épp mindkettő, akkor mentem néhány kört, vagy elgurultam egy drive étterembe, khm. De ha csak az egyik aludt el, a másik nem, mégsem kocsikázhattam hosszasan. Hazaérve gyorsan felpattintottam a kicsit a hordozóba, aki bent a mellkasomon/hátamon aludt tovább (újabb transzferrel ilyenkor már inkább nem próbálkoztam, nem mertem kockáztatni). Ugyanígy tettem akkor is, amikor bevásárlásból érkeztem meg, és a sok hűtős, fagyasztós holmit nem hagyhattam az autóban. 

Töröltem feneket is hordozva, de a legextrémebb talán az volt, amikor a kisebb karikás kendőben aludt rajtam, miközben az ágyon fekve szoptatva altattam a testvérét. 

Amikor a család tehermentesített, általában a nagytesót vitték el valahova, pedig sokszor éreztem, hogy vele kettesben sokkal könnyebb lenne. Mégis a kicsi maradt. Ha viszont hordoztam, és aludt rajtam egy nagyot, az szinte olyan volt, mintha egyedül lennék. 

Hát, én így. 

 Kinga 

Hozzászólások

Hozzászólások

A szerzőről: Liliputi

Alapfilozófiánk, hogy szülőként mindannyian merjünk hinni magunkban, megérzéseinkben, ösztöneikben, így termékeinkkel mi mindig ezt a célt igyekszünk támogatni. Hisszük, hogy ha szeretetben, békében és összhangban neveljük gyermekeinket, akkor egy testileg és lelkileg egyaránt egészséges, nyitott emberi kapcsolatokkal teli társadalmat alapozunk meg. Mindezért nem kérdés, hogy üzleti sikereink tartalma mögött számunkra mindig az az igazi öröm, ha személyesen, vagy termékeinken keresztül áttételesen hozzájárulhattunk egy-egy családi mindennap egészségéhez, kötődéséhez, öröméhez.