Ne hordozz annyit… ezzel csak felkapatod, aztán meg majd nem tudod letenni… Szinte biztos, hogy hordozós karrierje alatt minden hurcianyu (és hurciapu) legalább egyszer találkozott ezzel a megjegyzéssel. Ha te (még) nem mondhatod el ezt magadról, akkor a szerencsésebbek közé tartozol. Nos a jó hír az, hogy viszonylag ritkán visznek valakit a szülei hordozókendőben – de még kézben is – az érettségijére.

A biztonság kedvéért azért vizsgáljuk meg a fenti állítást, vagyis azt, hogy valóban “felkapatjuk-e” a gyermekünket, ha sokat hordozzuk, ha sok időt tölt testközelben? 

Egy újdonsült szülőt ezerfelől érnek ingerek és a környezete hajlamos akarva-akaratlanul, kéretlen jótanácsokkal ellátni. Ebben az egyébként is rendkívül szenzítiv időszakban sokkal inkább hajlamosak vagyunk elbizonytalanodni és az egyébként bár általában jószándékú, de nem helyénvaló megjegyzéseken is el-elgondolkodni. Csakhogy a legtöbb témában nemcsak egyféle tanácsot fogunk kapni, hiszen nagyon sok mindenben megoszlanak a laikus és a szakértői vélemények egyaránt. Gondoljunk csak bele… Ha hason altatod nyugodtabban alszik – de csak háton biztonságos igazán… Ne adj neki cumit – adj neki cumit… Az én gyerekem ilyenkor már átaludta az éjszakát, ehhez neked is csak annyit kell tenned, hogy… És a végtelenségig folytathatnánk a sort. Nagyon nehéz ilyenkor jól megszűrni az információkat és kiválasztani azokat, melyek valóban a javunkat szolgálják. Éppen ezért érdemes megvizsgálnunk néhány kutatást. 

Baildam és munkatársai 174 újszülöttön (és szüleiken) végeztek kísérletet. A vizsgálathoz a gyermekkel töltött időt 3 részre osztották:

1) fizikai szükségletek kielégítése (pelenkázás, fürdetés, etetés),

2) a síró vagy alvó gyermek dajkálása,

3) játék és bármilyen az első két kategóriától eltérő interakció a gyermekkel.

Ezután a gyermek 6, 13, 26, 52  hetes korában végeztek különböző összehasonlító és ellenőrző vizsgálatokat. Ezidő alatt a fizikai szükségletekkel, illetve dajkálással töltött idő jelentősen csökkent, ugyamakkor a játékkal és egyébb interakciókkal töltött idő növekedett. A kutatás kimutatta, hogy az édesapák jelentősen kevesebb időt töltenek a gyermek fizikai szükségleteinek kielégítésével, valamint dajkálással és elsősorban a játéktevékenységekbe csatlakoznak be. Az eredmények szerint továbbá a dajkálás mennyisége összefüggést mutatott a szülők által regisztrált sírások számával (tehát elsősorban akkor vették kézbe a gyermeket, amikor sírt). Érdekesség még, hogy az eredmények azt is kimutatták, hogy a nagyobb születési súllyal rendelkező gyermekeket többet dajkálták az első hat hétben és az édesapák is gyakrabban vették őket kézbe. A kutatók ezt azzal magyarázták, hogy a kisebb babákat törékenyebbnek érzik a szülők, így nagyobb aggodalommal veszik kézbe, ennek következtében pedig ritkábban is kerül erre sor. Az eredmények szerint emellett az újszülöttek átlagosan kevesebb ideig sírtak, ha a szülők hamar reagáltak a sírásra. 

Hunziker and Bar 1986-os kutatása kimutatta, hogy azok a csecsemők, akik több időt töltenek testkontaktusban, kevesebbet sírnak, ez pedig különösen igaz az első 3 hónapra, vagyis a negyedik trimeszterként is ismert időszakra. Tracy és Ainsworth (1981) kutatásukban pedig azt találták, hogy a biztonságosan kötődő csecsemőket átlagosan többet dajkálták a szüleik, mint azokat a csecsemőket, akiket szorongó kötődés jellemez. Fontos megjegyezni emellett, hogy azok a gyermekek, akiket biztonságos kötődés jellemez, nagyobb valószínűséggel fognak később egyedül is jól eljátszani, mivel tudni fogják, hogy a szülei akkor sem hagyják el őt, ha épp nincsenek szem előtt. Nagyjából egyéves kor körül, amikor már fizikailag is el tudnak távolodni a szüleiktől (megtanulnak mászni, majd járni), elkezdik felfedezni a körülöttük lévő világot, egyre kíváncsibbakká válnak és ebben az időszakban valószínűleg beköszönt náluk a hurcisztrájk is, mivel szüleik óvó testközelsége helyett, most már önállóan is szeretnének megismerkedni mindennel.  

De ha ez így van, akkor miért tűnik kívülről úgy, hogy a sokat hordozott, igény szerint, válaszkészen nevelt gyermekek ragaszkodnak sokkal jobban a szüleikhez? Mert ez pontosan így is van. A gyermekek rendkívül alkalmazkodók, nagyon hamar rá tudnak hangolódni a körülöttük lévőkre. Épp ezért, ha szüleik nem szívesen veszik kézbe őket, ha nem vigasztalják meg őket, amikor sírnak, akkor bizony megtanulják, hogy nem éri meg könnyeket hullatni, hogy felesleges felemelni a karjukat, mert nem fogják megdajkálni őket, de ez nem egyenlő azzal, hogy nincs szükségük dajkálásra vagy vigasztalásra. Éppen ezekre van a legnagyobb szükségük: az eredmények ugyanis időről-időre újra bizonyítják, hogy a  csecsemők gyakori dajkálása, testközelségben tartása nemhogy „felkapatáshoz” vezetne, sokkal inkább alkalmassá teszi őket a későbbi önálló életre, azáltal, hogy életük legkorábbi és rendkívül jelentős korszakában biztonságban érezhetik magukat szüleik védelmező közelségében.  A csecsemő nem dajkálása nyomott hagy a génekben..

Tóth-Ugyonka Krisztina

Viselkedéselemző, Pszichológus hallgató

Forrás: Baildam, E. M., Hillier, V. F., Menon, S., Bannister, R. P., Bamford, F. N., Moore, W. M. O., and Ward, B. S. (2000). Attention to infants in the first year. Child: Care, Health and Development, 26:199–216.

Hozzászólások

Hozzászólások

A szerzőről: Liliputi

Alapfilozófiánk, hogy szülőként mindannyian merjünk hinni magunkban, megérzéseinkben, ösztöneikben, így termékeinkkel mi mindig ezt a célt igyekszünk támogatni. Hisszük, hogy ha szeretetben, békében és összhangban neveljük gyermekeinket, akkor egy testileg és lelkileg egyaránt egészséges, nyitott emberi kapcsolatokkal teli társadalmat alapozunk meg. Mindezért nem kérdés, hogy üzleti sikereink tartalma mögött számunkra mindig az az igazi öröm, ha személyesen, vagy termékeinken keresztül áttételesen hozzájárulhattunk egy-egy családi mindennap egészségéhez, kötődéséhez, öröméhez.