Gyerekkorom óta rendkívül kíváncsi voltam a világra, mesenézés helyett legtöbbször más országok, földrészek élővilágáról, kultúrájáról szóló filmeket szerettem nézni. Gimnáziumi és egyetemi éveim alatt igyekeztem minden lehetőséget megragadni az utazásra, kihasználni a tanulmányaim adta lehetőségeket. Szerencsére az ezidő alatt végzett munkám is sok alkalmat adott az utazásra, így mire a húszas éveimbe léptem, már több mint 20 országban jártam. Később férjemmel osztoztunk ezen a szenvedélyen, így az sem volt kérdés, hogy az élet nem áll meg a családunk bővülésével sem.  

A kislányunk érkezése után 7 héttel, amikor már úgy éreztem, nagyjából belerázódtam az anyaság szerepébe (és kitapasztaltam mi az a pár étel, amit tudok fogyasztani anélkül, hogy kislányomnak órákon át tartó hasfájást okozzak) úgy döntöttünk, a nyár utolsó napsugarait a horvát tengerparton élvezzük ki. Sosem voltunk azok a láblógatós, egész nap a parton heverészős utazók, igyekeztünk mindig is egy kis kalandot, érdekességet belecsempészni a napjainkba. Most sem alakult másképp, esténként Zadar utcáit róttuk, hazafelé pedig felfedeztük a Zrmanja folyó völgyét – és mivel babakocsit a sziklákon igen nehéz lett volna áttolni így kétség sem fért hozzá, hogy a Liliputi csatosunk lesz a legjobb barátunk. Ekkor még természetesen újszülött szűkítővel, csak rövid időket töltött benne, de még én sem voltam annyira fitt (hiába futottam a várandósságom 30. hetéig és hittem azt, hogy meg sem fog kottyani a felépülés), hogy órákat tudjunk túrázni.  

Innentől nem volt megállás, pár hét múlva a szlovén Trigláv nemzetipark hegyeit és szurdokait jártuk be, majd a karácsony utáni időszakot a dél-olasz régió felfedezésével töltöttük. Csakhamar rájöttünk, hogy babakocsit teljesen felesleges magunkkal hurcibálni, hiszen túrázás közben esélytelen használni, és a legtöbb város sem alkalmas erre a macsaköves, dimbes-dombos, lépcsős utcáival, mindemellett a kislányom is hamarabb felriadt egy-egy zajra, míg a csatosunkban az igazak álmát aludta sokszor 3-4 órán keresztül bárhol is jártunk a világban.

Nem vagyok egy szégyenlős típus, de így azon sem kellett aggódnom, más országok kultúrájába mennyire fér bele nyilvános helyen szoptatni, ugyanis a hurciban ezt diszkréten és kényelmesen meg tudtam oldani – sokszor akár túrázás közben, amikor féltem, hogy ránk sötétedik ha megállok 30-40 percre etetni. Természetesen más a most már járni tudó egyévessel az utazás, mint az állandó szendergő pár hetessel. Ami például az elmúlt időszakban a legnagyobb kihívást jelentette az meggyőzni a kisasszonyt arról, hogy bizony alvás idő közeledik, ideje kicsit a járkálást és felfedezést felfüggeszteni – de szerencsére pörögjön akárhány fokozaton is, pár perc hozzám bújás és ringatás a hordozóban garantált siker a pihenésre.  

Az elmúlt 1 évben 9 külföldi országot jártunk be kislányommal és ezek őszintén nem mentek volna a hurcink nélkül. Imádom, hogy mindig kéznél volt, ha a reptéren éppen elfáradt, sosem kell igazgatni, kényelmes mindkettőnknek. Nem kell kimaradnom az esti vacsikból a baráti társasággal, látom gyönyörűen kivilágítva a városokat, mert legyen bármilyen hatalmas buli és hangzavar, a lányom az igazak álmát alussza rajtam, nem kell az esti alvásidőhöz igazodni. Megmásztuk a Dolomitok pazar csúcsait, a hét hegyre épült Lisszabont és persze hazánk számtalan csodás pontját is felfedeztük.  

Orsi

Hozzászólások

Hozzászólások

A szerzőről: Liliputi

Alapfilozófiánk, hogy szülőként mindannyian merjünk hinni magunkban, megérzéseinkben, ösztöneikben, így termékeinkkel mi mindig ezt a célt igyekszünk támogatni. Hisszük, hogy ha szeretetben, békében és összhangban neveljük gyermekeinket, akkor egy testileg és lelkileg egyaránt egészséges, nyitott emberi kapcsolatokkal teli társadalmat alapozunk meg. Mindezért nem kérdés, hogy üzleti sikereink tartalma mögött számunkra mindig az az igazi öröm, ha személyesen, vagy termékeinken keresztül áttételesen hozzájárulhattunk egy-egy családi mindennap egészségéhez, kötődéséhez, öröméhez.