“Nem akarom, hogy szeresd!”

Az első 8 hét nagyon nehéz volt. Az, hogy sok minden történt, nem fedi teljesen le a valóságot. Sok olyan dolog történt, ami nem megismételhető, ami egyszeri és első és különleges és meseszerű és szomorú és gyönyörű. Igen, ez talán már közelebb áll a valósághoz. Mindebből hogyan jutottunk el oda, hogy a fiam sírva könyörgött, hogy csak őt szeressem?

Talán kezdem a történetet a legelején. 

Az első napok

Szilveszter éjjelén vajúdni kezdtem, a kisbabám úgy gondolta, remek alkalom lesz ez arra, hogy ő megszülessen. Szentestére vártuk, így már nagyon örültem, hogy az esti mese olvasás közben megkezdődtek az igazi fájások. A tűzijátékot a szülőszoba ablakából megnéztük, azután pedig, még hajnal kettő előtt, megszületett a második kisfiunk, Marci.

Amikor hazamentünk, Bence nagyfiam próbálta megtalálni a helyét, de valahogy nem sikerült neki. Először is rettegett, hogy éjjel újra elmegyek, és otthon hagyom. Ezt hetekig nem tudta kiheverni. Éjjel nem tudott aludni, nappal nem akart elengedni. Közben már az iskola előkészítő is kezdődött, legalább ott minden a megszokott ütemben ment tovább.

Otthon káosz várta, és egy anya, aki csak árnyéka önmagának.

Két hetes volt a picibabánk, amikor egyedül maradtam a két fiúval. A szüleimnek haza kellett menni, a férjemnek pedig dolgoznia kellett. A rövid esték, a még rövidebb reggelek maradtak nekünk.

Éjjel pedig ugyanúgy zajlott az élet tovább, mint nappal, csak még több sírással.

Az első 8 hétben Marci baba volt az egyetlen, aki átaludt minden éjszakát.

Bence teljesen elveszettnek érezte magát. Pedig a kezdetektől igyekeztünk, odafigyeltünk rá, nem vártuk el tőle, hogy segítsen vagy szeresse a testvérét. Nem köteleztük semmire, nem vettünk el tőle semmit és nem szenvedett a baba miatt hiányban semmiből. Kivéve egy dolgot.

Az én figyelmemet és öleléseimet.

Mert én szoptatni akartam. Nagyon. Marci letapadt nyelvvel született, így a szoptatás rémálom volt. Fájdalommal teli, gyötrelmes, könnyekkel kísért és kudarc élmények egész sorával tűzdelt. Minden alkalommal, amikor szoptatni próbáltam, Bence kiborult. Nem bírta elviselni.

A sok nehézség, és az, hogy Marci nem tudta a nyelvét használni rendesen végül ahhoz vezetett, hogy cumisüveget vettünk. Ekkor egy kicsit minden könnyebb lett.

Én sem sírtam a fájdalomtól, nem szoptattam a nap 24 órájából 18-at, és nem csak Apa, hanem Bence is tudta etetni a babát. Így sokkal több időm maradt Bencére. Az első közös szombat délelőtti kirándulásunk a kikötőbe vidám csokitorta evésbe torkollott, és újra beszélgetni kezdtünk végre.

Bence ekkor megkért, hogy aludjak újra vele, mert nagyon hiányzom neki.

“Nem akarlak megint elveszíteni.”

Eltelt újabb két hét. Bencét egyre kevésbé zavarta, ha Marcit etettem vagy hordoztam. Sokat játszott vele, bohóckodott neki.

Egyik délután alváskor azt mondta: “Anya, ne menj le. Maradj itt velem. Nem akarlak megint elveszíteni.” Drága kincsem, rettenetesen félt, hogy újra elmegyek.

Nagyon lassan esett le. Hát ezért nem mert elaludni, ezért ébredt fel, már akkor is, ha csak háttal feküdtem neki.

Majd ismét összeomlott a rendszer. Bence közölte, hogy ő többet nem akar pelenkát hordani, és egyik napról a másikra szobatiszta lett. Azt gondoltam, hogy az első pár hét egy újszülöttel és egy háromévessel nehéz volt. Ekkor jöttem azonban rá, hogy nem. Ez eddig egyáltalán nem volt nehéz.

A nehéz rész csak most jött. Egy hét tisztán, szárazon. Következő hét pedig már balesetekkel, éjjeli bepisiléssel, egy órán belül 35-ször WC-re szaladgálással telt. És természetesen mindent “csak anyával”…

Közben a baba mit csinált? Hordozó kendőben töltötte a napjainak nagy részét, ott aludt, ott evett, ott pihent, ott nézelődött. Próbáltam életben maradni. Nem tudom, hogyan lettem volna képes ép ésszel kibírni, ha mindkettő egyszerre ordít, egyszerre akar és minden nap szétszed. Így legalább a kicsi nyugodt és kiegyensúlyozott volt. És a nagyra is jutott két szabad kezem, nem kellett egy síró babát túlüvölteni vagy legalábbis nem túl gyakran.

Körülbelül a hatodik hétre már teljesen sikerült átbeszélnünk, hogy miért mentem el a kórházba, és ő miért ijedt meg annyira. Minden nap átbeszéltük, minden éjjel öleltem.

Ismét enyhült a helyzet, Bence egyre nyitottabb lett, egyre könnyebben beszélt az érzéseiről.

Egyik nap megint csak kettesben mentünk el csavarogni, és az autóban beszélgettünk Marciról.

Csak engem szeress!

Azt mondta: “Anya, te ne is szeresd Marcit. Azt akarom, hogy ne szeresd. Csak engem szeress. Apa szeresse Marcit, meg majd én is szeretem. Te pedig csak engem szeress.”

Büszke vagyok a kisfiamra, hogy három évesen így meg tudja fogalmazni, hogy mit érez, és mire vágyik. Örülök annak is, hogy úgy neveltem, hogy el meri mondani, amit gondol, bízik bennem, és megosztja velem a gondolatait. Ez azonban váratlanul ért. Erre már nem tudtam biztató szavakkal válaszolni. Elmeséltem neki, hogy egy anyuka szíve hogyan nő egyre nagyobbra, minél több babája van, és hogyan szereti az összes gyermekét egyre jobban. Minden nappal erősebb a szeretete, és soha nem múlik el, soha nem fogy el. És megkértem, értse meg, hogy nem tudok olyat, hogy nem szeretek.

“Az a baj, Bence, hogy nem ölellek eleget?”

“Igen, ölelj meg nagyon sokat, tizenötmillió sokat!”

Egy újabb hét telt el totál “anyás” üzemmódban. Éjjel-nappal csak anya kell. Az ölemben ülve evett és eszik még mindig, az ölembe bújva alszik, ismét (másfél év után) hordozóban akar lenni ő is. Mindeközben persze Marci már az ölemben van, hordozom non-stop, másképp nem tudnék létezni. Ha leteszem Marcit este a mózes kosarába, azonnal elalszik, egyedül. És nekem hiányzik. Így legalább nappal begyűjtjük az ölelés mennyiségünket, feltöltődünk egymással. Hiszen a részem ő is, a testemből kelt életre, egyek vagyunk. Ő ugyanannyira a lelkem egy darabja, mint Bence. Nekem ugyanúgy szükségem van Marci közelségére, mint neki arra, hogy hallja a szívverésemet, érezze az illatomat.

Maradjon minden változatlan!

Úgy tűnik, két hónap után, már kezdtünk összerázódni – már négyfős család vagyunk. Van egy nagy fiúnk, aki hiperérzékeny, nagyon intenzív, nem csupán kettő, inkább több emberes. Van egy babánk, aki mindennek örül, egész nap mosolyog, akinél ha “tele a potyesz”, minden rendben. És vagyok nekik én, illetve Apa, aki sokat dolgozik. Megtesszük a legtöbbet, amit tudunk. De csak magunk vagyunk. Csak emberek vagyunk.

Három hós a kicsi, amikor Bencének újabb félelmei jönnek elő. Attól fél, hogy Marci nagyobbra nő, mint ő. Mert Marci többet alszik, mint ő. És ezért ki akarja dobni a pici babát a kukába, hogy vigye el a kukásautó. Amikor persze átbeszéljük, hogy mennyire szomorúak lennénk Marci nélkül, akkor a következő kívánság az, hogy ne engedjem meg Marcinak, hogy megnőjön. És ő sem akar nőni, mert nem akar aludni. Ezt is átbeszéltük, néhány napon át csámcsogtunk a témán. Zavarja a változás. Maradjon minden változatlan. Persze próbálkozunk.

Most megint béke van. Ha az én lelkem elég erős, akkor jó napunk van. Ha eleget babusgatom, ölelgetem Bencét, akkor minden oké. Szereti a testvérét. Ez nem is kérdéses.
De nagyon hiányzik neki az, hogy csak rá figyeljek, hiszen eddig csak ő volt a mindenem, csak ő volt a kincsem.

Időre van még szükségünk.

Vajon mi lesz a következő kihívás?

Nektek milyen nehézséget okozott az új baba? Milyen kihívások elé állított titeket a testvérféltékenység? Segítsetek, mire készüljek még fel?

Hozzászólások

Hozzászólások

A szerzőről: Hornyák Mariann

Azt pontosan tudom, hogy édesanyám mit mondott nekem, hogyan ölelt, miként bátorított. Azt is pontosan tudom, hogy hogyan éreztem magam ettől. És látom, hogy milyen hatása van az életemre. Tudom, hogy minden bátorító szó egy – egy erős vas láncszem, amelyek egymásba forrva erősítik tovább egymást. Ez a lánc tartja stabilan a hidat, amely az én szívemtől vezet a másik emberig. Az édesanyám szavai határozták meg, hogy ez a híd mennyire erős, mennyit bír el, milyen hamar és milyen gyakran omlik össze. Az én édesanyám remek munkát végzett. Az én szívhídjaim stabilak. Még akkor is szilárdan állnak a pillérek, amikor a túloldalon már égetik fel a hídhoz vezető ösvényt. A saját gyermeknek is ezt akarom ajándékba adni az életben, amolyan útravalóként. Sziklába vésett pilléreket, masszív láncokkal. Ha minden gyermek megkaphatná ezt, egy igen boldog világban élhetnénk, amiben az emberek tisztelettel, szeretettel és megértéssel fordulnak egymás felé. Hiszek a kötődő nevelésben, hiszem, hogy működik. Azért dolgozok, írok, beszélek, lélegzek, hogy minél több gyermek átélhesse ezt, minél több édesanya megtapasztalja, hogy a kiegyensúlyozottan kötődő gyermekkel az élet mókás és tele van meseszép pillanatokkal. https://mhbusinessconsulting.co.uk/