Szinte mindenki tudja, hogyan a legjobb szoptatni, elválasztani, nevelni, fejleszteni, tanítani a gyereket. De azt már nem, hogy mindennek rengeteg módja van a világ többi táján.

Minden szülő azt szeretné, ha gyereke boldogan, egészségesen élne ott, ahova született. Van, aki ősei tapasztalatait használja, mások a tudomány eredményeit, vagy esetleg mindkettőt. Múltunkra tekintve annyi nevelési elvet kapunk, ahány kicsi és nagyobb kulturális közösség él a földön. A kutatóknak két fő szabályt sikerült azonosítaniuk: ne hagyd sírni a babát (mert veszélyt hoz ránk), és tartsd mindig szem előtt (nehogy bajba kerüljön). Az, hogy ezt miként valósították meg, mindig az éghajlattól és az életkörülményektől függött. Nézz körül velünk a világban, biztos téged is meglep egyik vagy másik megoldás, pedig írásunk csak rövid kis ízelítő!

Szoptatás száz módon
Nagyon jól tudjuk, hogy a kisbabának féléves koráig nincs szüksége másra, csak anyatejre. Mégpedig a saját anyja tejére. Azonban sok kultúrában, általában rituális célból, de kapnak mást is a babák. A tanzániai maszájok születés után azonnal megetetik a kicsit gabonából készült péppel, az apró termetű efe-pigmeusok pedig nem váratják icipici csecsemőiket, míg belövell a tej: két-három napig több asszony is megszoptatja a csoportból, az anya csak ezután kaphatja meg az újszülöttet. Az előtejet kifejezetten károsnak tartják. A muszlimok a Korán utasításai szerint minden alkalommal a jobb mellből kezdenek szoptatni, míg a kínai folyókon úszó dzsunkákban élő nők csak bal mellből szoptatnak, hogy a jobb kezük szabadon maradjon a munkához, még a ruhájuk is csak ezen az oldalon nyílik.
A babák a legtöbb kultúrában a második fél évben kapnak anyatejen kívül mást, a teljes elválasztás ideje nagyon változatos. A Talmud kettő-négy évig tartja jónak a szoptatást, a szoptató anyának különleges gazdasági és társadalmi előjogokat biztosít. Az ausztrál bennszülöttek két-három évig, a grönlandiak három-négy, a hawaiiak öt évig szoptatnak, az inuitok pedig a következő testvér érkezéséig, ami akár hét év is lehet.

Első falatok
Az Amerikai Egyesült Államokban a kicsik instant gabonapehelyből készült pürét kapnak, ezután következnek a gyümölcs- és zöldségpépek. Kínában és más kelet-ázsiai területeken otthon készített rizskását, az úgynevezett xifant fogyasztják, majd ehhez kevernek zöldség- és gyümölcspürét, szójatúrót (tofut) és halat. Közép-Amerikában és Mexikóban az ott őshonos avokádót adták először a picinek, ez ma is népszerű. Nyugat-Afrikában a kukoricakása az első babaétel. A hinduk nagy ünnepséget rendeznek, amikor a babát félévesen érettnek tartják arra, hogy mást is egyen. Ez az annaprasana. Az egész nagycsalád imádkozik, miközben az apa mézzel, aludttejjel és tisztított vajjal kevert rizskását ad a babának, ezután minden idősebb családtag megáldja a csecsemőt, egészséget kívánva neki. Hasonló ünnepséget tartanak a bengáliak, vietnámiak és a thaiföldiek is.

Látod, elalszik…
Nagy Britanniában és az Egyesült Államokban a gyerekorvosok zöme azt ajánlja, hogy a szülők altassák külön ágyban gyerekeiket. Ezekben az országokban még ennek ellenére is sokan veszik maguk mellé a babáikat legalább alkalmanként, de Svédországban például a gyerekek iskoláskorukig együtt alszanak szüleikkel, a lányok sokszor még tovább is.
Az olyan társadalmakban, ahol fontos cél a gyerekek beilleszkedése a közösségbe, a közös alvás a norma. Japánban nem is vágynak arra, hogy egyedül aludjanak, számukra nem az apa és az anya egysége az elsődleges, hanem az anyáé és a gyerekeké. A maják szemében, akik az alvást társas tevékenységnek tekintik, az egyedül alvás egyenesen megpróbáltatást jelent. A vándorló nomád afrikai !kung szanok együtt alszanak a tűz körül, sokszor felkelnek, történeteket, vicceket mesélnek. A Dél-Amerika őserdeiben élő acsé anyák számára a csecsemőgondozás része, hogy az első évben ülve alszanak, ölükben tartva babájukat. Ezekben a kultúrákban a felületes alvást nem tekintik problémának sem a felnőtteknél, sem a gyerekeknél. Az alvás mennyisége is nagyon eltérő lehet kultúránként: a holland szülők nagyon fontosnak tartják a kötött napirendet és hogy a gyerekek sokat aludjanak. A babák náluk két órával többet alszanak, mint az amerikaiak, az afrikai kipszidzsisz babák pedig két órával kevesebbet.

Kisdolog, nagydolog
A kelet-afrikai digóknál újszülöttkortól figyelik és tanítják a babákat szobatisztaságra, ami először annyit tesz, hogy anyjuk lábára fektetve pisilnek, kakilnak. A meztelen csecsemők a szabadban vagy a földpadlójú házakban sem csinálnak sok munkát egy-egy eltévedt pisivel, de egyéves korukra azt is megtanulják, hogy a házban nem végezhetik a dolgukat. A nagyobb gyerekek a törzs többi tagjával azonos helyen ürítenek, a kicsiktől ezt még nem várják el. Az inuit eszkimó csecsemőt anyja éppúgy a meztelen bőrén hordozza, mint dél-amerikai társa; kettőjüket együtt fedi a prémruha. Hagyományosan ők sem kapnak pelenkát, a kezdeti időkben mohából készített nedvszívó anyagot tesznek alájuk. Később bizonyos eseményekhez kötve (napfelkelte, étkezés előtt, után) megpisiltetik, vagy pisilni küldik őket, így válnak szobatisztává.
Más hideg vidékeken is léteznek ötletes megoldások, ilyen a kínai legombolható fenekű nadrág, amit nagyjából hároméves korig hordanak, kisbabák egy kis textilbetéttel, nagyobbak anélkül. Náluk az időnkénti bepisilést a felnőttek nem tekintik balesetnek, hanem a tanulási folyamat részeként kezelik. Nem irtóznak a vizelettől úgy, mint mi: egyes falvakban az is megszokott, hogy a kicsit nedves nadrágokat nem is mossák ki, csak megszárítják, hiszen ott luxuscikk a tiszta víz. Ők épp azt tartják egészségtelennek, ha egy gyereket két-három évig pelenkáznak. Nyugaton, ahol a csecsemőket és a kisbabákat nem tartják képesnek az ürítés szabályozásának megtanulására, hanem érés eredményének tekintik a szobatisztaság kialakulását, a két-három év pelenkázás lassan már rövidnek is számít: az Amerikai Gyermekgyógyász Szövetség (AAP) csak kétévesen ajánlja elkezdeni a lépésenkénti szoktatást, és a befejezés három-négy éves kor előtt nem is várható. Szerintük a lányok zöme és a fiúk 75 százaléka ötéves kora után lesz teljesen szobatiszta.

A gyerek helye
Az éghajlat és az életmód határozza meg, hogy hol tölti a nap nagy részét a kisbaba. Melegebb éghajlaton jellemzőbb a testen hordozás, de érdekes módon az inuit eszkimók is testükön, a bunda alatt hordják a piciket. A !kungok a nálunk elterjedt babaerszényhez hasonló hordozóban tartják csípőjükön a kicsit, ennek előnye, hogy a baba mindig azt látja, amit az anya, bármikor szophat önkiszolgáló módon, és folyamatosan az élet sűrűjében van, ahol elég inger éri. Ezek a kisbabák idejük nagy részét az anya szoros közelében töltik. Hasonlóan élnek a jekánák is.
A hidegebb vidékeken a mai napig szorosan pólyázzák a piciket, akik ennek eredményeképp úgy néznek ki, mint egy megtermett kuglibábu. Ezzel a szokással még ma is találkozhatunk, akár a határunkon túli első ukrajnai kórház szülészetén is! A navahó indiánok egy bölcsődeszkához pólyázzák a babát, így bármikor magukkal vihetik, a nyeregkápára rögzíthetik, felakaszthatják egy fára, vagy a házban felfüggeszthetik. A baba jól érzi magát a puha, de szoros ölelésben, ám ha megunja, azonnal kibontják és játszanak vele. A bölcsődeszkát közel másfél évig használják! Albániában a bölcsőjéhez pólyált babát a ház eldugott sarkában tartják, hogy óvják a szellemektől. De soha nem hagyják egyedül, valaki mindig beszél hozzá, énekel neki, ringatja. A nyugati kultúrában elterjedt babakocsi kezd a hagyományos társadalmakban is megjelenni. A kenyai gyermekorvosok körében heves vita tört ki, amikor megnyitotta üzletét az első babakocsi-forgalmazó. Kenyában úgy gondolják, hogy ez az eszköz tönkreteheti az anya-gyerek kapcsolatot, mert elszakítja a babát az anyjától. A testen hordott babák nagyobb biztonságban érzik magukat, és ha az ember biztonságban van, boldogabb is.

Liliputi 4in1 Mama Kabát

Kié a baba?
A legtöbb kultúrában a baba az anyához kötődik leginkább, de ahol a szülőknek „házon kívül”, messzebb kell dolgozniuk, ott sokszor „a baba mindenkié” módon gondozzák a gyerekeket. Az efe pigmeusoknál szinte az egész csoport foglalkozik a kicsivel, egy órán belül akár hat kézen is átmegy. Az a nő szoptatja meg, akinél éppen van, amikor éhes. Még az éppen nem szoptató idős asszonyok is a mellükre téve nyugtatják meg a picit. Hasonló módon élnek az indiai nagycsaládok, és ezt a gondozási módot tartották jónak az izraeli kibucokban is. Érdekes módon az ősi típusú közösségekben a legtöbb baba biztonságosan kötődött a felnőttekhez, míg a kibucok kis lakói közt sok szorongó, bizonytalanul kötődő gyereket is találtak. A tudósok felvetették, hogy az okozhatja a problémát, hogy az éjszakai ébredéseknél nem az ismert és szeretett felnőttek vigasztalják a gyerekeket, hanem az, aki éppen „ügyeletes”. Amint megváltoztatták ezt a rendszert, és a gyerekek éjjel a saját szüleikkel alhattak, a picik biztonságérzete visszatért.

Apaközelben
Az észak-európai államokban az apák nagy szerepet vállalnak a babanevelésben, nem ritka, hogy ők maradnak otthon akár évekre is a picikkel. Hasonlóan sok időt töltenek el gyerekeikkel az egykori Belga-Kongó aka pigmeusai. Az apa sokat hordozza gyerekét, idejének felében karnyújtásnyira, kilencven százalékában a gyerek látóterében tartózkodnak, és ők kelnek föl hozzá éjjel. A hasonló éghajlaton élő kungoknál az apa napjának csupán egyharmadát tölti gyereke közelében. A japán gyerekeknek még ennyi sem jut. Ők hétköznap legtöbbször csak kora reggel találkoznak apjukkal, legföljebb vasárnap láthatják hosszabb időre.

Észak Dél ellen?
Meglepő, hogy egy országon belül is nagy lehet az eltérés a szülők és a babák viselkedésében. Egy, a kötődést vizsgáló kutatás során feltűnően nagy különbséget találtak az észak- és dél-németországi családok között. Északon a gyerekek fele elkerülően (talán így tudnánk megfogalmazni: méltósággal, zokszó nélkül) viselkedett, amikor édesanyja egy időre kiment a vizsgálószobából, majd visszajött, a másik fele pedig „logikusan”, vagyis sírva fakadt, amikor kiment, örült, amikor visszajött (ezt nevezzük biztonságos kötődésnek). Dél-Németországban a gyerekek többsége mutatott biztonságos kötődést. Ennek az lehet az oka, hogy az északi (szigorúbb protestáns) elveket betartó anyák lassabban válaszoltak a pici igényeire, és bármikor magyarázat nélkül félbeszakították tevékenységüket, így a gyerekek azt tanulták meg, hogy jobban járnak, ha megnyugtatják magukat, elfojtják érzelmeiket, a szülőkre e tekintetben ritkábban számíthatnak. Ugyanezt a vizsgálatot Japánban el sem lehet végezni, mivel a japán babák soha nem szakadnak el az anyjuktól természetes helyzetben, így a vizsgálat közben távozó anya láttán olyan kétségbeesett sírásba kezdtek, hogy képtelenség volt őket belátható időn belül megnyugtatni…

Tanul vagy tanítsuk?
A kungok meg vannak győződve arról, hogy a kisbaba semmit nem tanul meg, amit nem tanítanak neki. Pici kortól mélyedéseket ásnak a homokba, abban tanítják ülni a babákat, és sok időt fordítanak arra, hogy majd állni, járni, beszélni tudjon. Megtehetik, rengeteg a szabad idejük, hiszen hétből három nap elég számukra, hogy az egyheti élelemről gondoskodjon a törzs. Azt gondolnánk, hogy a szabadon nevelt !kungokhoz képest a deszkára vagy bölcsőbe kötözött indián vagy albán babák mozgásfejlődése jelentősen késik. Ez nincs így! A bölcsőből kiszabadult baba akár órák alatt képes olyan mozgásformákat bemutatni, amit más csecsemő hetek alatt sajátít el. Legföljebb egy-két hónappal kezdenek később járni a navahók a !kungoknál. Amerikában és a fejlett nyugaton számtalan fejlesztő játék és program van forgalomban, az Egyesült Államokban sokan bölcsőkomputert szerelnek a kiságyba, ami megfelelő időpontokban beindított játékmodulokkal végzi a csecsemő fejlesztését. Japánban az első évek főleg az illemszabályok elsajátításával telnek, mást nem kell tanulniuk a piciknek, a felnőttek örömmel figyelik fejlődésüket, de hatéves kortól mély vízbe dobják őket: számtalan különóra mellett kemény iskolai tanulás várja őket, ahol azonnal felnőttszámba veszik a legkisebbeket is, legalábbis munkabírás és felelősség tekintetében.

Ki beszél?
Az új-guineai kaluliknál éppenséggel senki. Ők úgy gondolják, hogy amíg a baba ki nem mondja első szavait, nincs értelmi képességek birtokában, vagyis nem érdemes beszélni hozzá. Ugyanígy zajlik az élet az amúgy dédelgető szeretetben élő picik feje fölött az egyesült államokbeli fekete bőrű közösségekben is. Ezzel egy időben a szomszéd város fehérei – még akkor is, ha a feketékhez hasonló körülmények közt élnek – szorgalmasan beszélnek a kisbabához, és szinte minden szóra megtanítják. De nézzük, mi történik később! Ahol fél évig tudomást sem vettek a babák nyelvi készségeiről, ott az első szavak kimondása után a csoport teljes jogú tagja lesz a gyerek, bevonják a közösség életébe, vitára serkentik, értékelik, ha cserfes. A fehér gyerekeket ezalatt továbbra is gyerekként kezelik, főleg babakönyvek, játékok segítségével tanulgatják a szavakat, csak később veszik őket komolyan. A hagyományaikhoz hű cigány csoportok harmadik utat választanak: újszülöttkortól mesélnek a babának, kérdéseket tesznek fel neki és válaszolnak is helyette, szinte folyamatosan szóval tartják, hamar átadva a nép hagyományait, értékeit, elvárásait és mesekincsét.
 
A cikk írásában segítettek:
A kötődésről, az apákról, a tanításról, a hordozásról dr. Gervai Judit viselkedéskutató mesélt. 
Az alvásról és a szobatisztaságról Gyarmati Andrea nyelvész, pszichológus írt nekünk.
A baba táplálásáról, a beszédtanításról, a szoptatásról Sződy Judit pszichológus gyűjtött anyagot. 

Hozzászólások

Hozzászólások

A szerzőről: Sződy Judit

Érettségi után nem vettek föl az egyetemre, így egy évig dolgoznom kellett. Nagy szerencsém, hogy rögtön a mélyvízbe dobott a sors - egy gyermekpszichiátriai osztályon kaptam állást, ahová komoly pszichés problémákkal kerültek be a gyerekek, négy évestől tizennyolc éves korig. Ott éreztem meg, hogy képes vagyok a segítségkérőre ráhangolódni, és tolerálni a másságot. A következő évtől egyetemre jártam, okleveles pszichológusként végeztem. Az egyetemi évek alatt született meg három fiam, akik azonnal gyakorlati tapasztalatokhoz juttattak. A szakdolgozatom írása során nyolcvan anyával készítettem interjút szülésről - szoptatásról, ez nagyon megerősített abban, hogy kevésbé az anya alkata, mint a megfelelő szoptatási gyakorlat, a szoptatáshoz kapott segítség és lelki támasz számít abban, hogy a szoptatás addig tartson, míg az anyának és gyermeknek egyaránt jó. Gyes mellett újságíróként dolgoztam, állandó témám a várandósság és a szülés utáni első évek kérdéseinek földolgozása: a szülő-gyerek kapcsolat, a nevelés és a szoptatás volt - és ma is az. Csatlakoztam A "Szoptatásért" Magyar Egyesülethez, ahol lehetőségem van tapasztalt szakemberekkel együtt dolgozni, hozzáférek a legfrissebb szakirodalomhoz, és lehetőségem van külföldi konferenciákon is részt venni. A MÉRCE Egyesület keretei között dolgoztam a magyarországi szülészeteket felmérő munkában, melynek végeredménye a két Születéskalauz (majd a Sanoma Kiadó munkatársaként a Hol jó szülni?) című könyv, ami több ezer családot segített - és azóta is segít - tájékozódni a szüléssel kapcsolatos ajánlások, a szülészeti gyakorlat és a szülés körüli események (pszichés változások, szoptatás stb.) terén. 1999-ben megszületett kislányom, aki már élvezhette előzőleg megszerzett tapasztalataim gyümölcsét. A "gyerekezés" mellett továbbra is állandó újságírói munkát végeztem, kismamaklubot vezettem, az Alternatal Alapítvány tanfolyamán tartottam a szoptatásról szóló nap beszélgetését, és egy internetes szolgálat szoptatási tanácsadójaként is dolgoztam. Ezeket a feladatokat továbbra is ellátom, azzal a különbséggel, hogy 2003-ban megszereztem az IBCLC (International Board Certified Lactation Consultant) címet, így hivatalosan is szoptatási szaktanácsadónak tekinthetem magam. 10 évig a Kismama magazin, és három évig a babaszoba.hu szerkesztője voltam, jelenleg a HelloBaby magazin külsős újságírója vagyok. munkám során napi rendszerességgel kerülnek elő csecsemőgondozással, neveléssel, szoptatással kapcsolatos kérdések, amelyekre - a dolog természeténél fogva - mindig naprakész válaszokat kell adnunk. Mindennapjaim része a telefonos tanácsadás - az ország minden tájáról, sőt külföldről is kapok hívásokat. Jelenleg az Uzsoki utcai Kórház szülészetének laktációs szaktanácsadója vagyok. Úgy érzem, hogy munkámban sokat segít az a tárgyi tudás, amit a tanulmányaim során megszereztem, azok az információk, amiket a családoktól anyáktól kapok, és az a több, mint tizenkilenc év, amit eddig gyakorló szülőként töltöttem el. http://www.szody.hu