Egy anya életében az egyik legmeghatározóbb dolog maga a szülés. Akárki akármit mond, hiszem azt, hogy a szülés és a születés élménye nagyban befolyásolja a további anya-gyerek kapcsolatát, a hozzáállást magához az anyasághoz.

Nekem szerencsém volt: a lehető legpozitívabb szülésélményben volt részem. A harmadik trimeszterben rájöttem, hogy az alternatív módú vajjúdásról le kell mondanom a császármetszés javára, de mire odakerült a sor már nem is bántam. Tudtam, hogy ez lesz a legjobb mindkettőnknek. A legnagyobb dilemmát az érzéstelenítés jelentette. A spinális anesztéziától rettegtem, mert nem tudok úgy domborítani, ahogy kellene hozzá, az altatást pedig nem akartam, mert akkor lemaradok az első mellre tételről. Végül gerincen való érzéstelenítés lett – hallhattam, ahogy felsír a kisfiam, puszit adhattam a homlokára és életemben először érezhettem, ahogy rácuppan a mellemre. Felejthetetlen élmény volt!

2013. április 20-án este kilenc óra nyolc perckor megszületett 2995 gramm súllyal, 54 centiméteresen Gergely Zsombor.

Persze szörnyű volt a következő négy nap. Ha akkor kérdezik, soha többé még egyszer. Viszont mégis jól viseltem, mosolyogva, zokszó nélkül gondoztam a pici babám. Az emelés valóban nem úgy ment, mint kellett volna, még nem mertem egy kézzel megfogni, viszont a hasi sebem miatt kapaszkodás nélkül nem tudtam közlekedni. A kórház biztosított egy kis „babatárolót”, amelybe ülve beleraktam, rátámaszkodva felálltam, és tolva eljutottam mindenhová a gyermekemmel. Szóval már az első napokban is „babakocsis” anyuka lettem.

Otthon, kicsit felépülve a műtét okozta sebekből már könnyebben elláttam a babám. A három kilójához (havonta szedett fel egy kilót) gyorsan hozzászoktam, megismertem a mozdulatait, a vállamra tudtam fektetni és egy kézzel megtartani. Mivel a családom ott volt körülöttem, így még az olyan nehézségek sem okoztak gondot, mint a lépcsőzés: egyáltalán nem engedték, hogy a saját gyerekemet fel- levigyem; sőt azt se szerették, ha két szoba között közlekedem vele. Sokáig úgy éreztem magam, mint a nővére, nem pedig az édesanyja. Lelkem mélyén lázadoztam, de tenni nem tettem ellene semmit sem.

Amilyen könnyű szülésem volt, olyan könnyű volt az első hat hetem is. Tejem volt, Zsombor könnyen – éjjel-nappal – szopott. Velem aludt, mert a kórházban nem mertem bevállalni az éjszakai felkeléseket hozzá, utána meg olyan fáradt lettem, hogy szinte fel sem ébredtem a sírására. Úgy éreztem, megnyertem a főnyereményt: kiegyensúlyozott babám lett, aki alig sírt, olyankor is könnyen megnyugodott a mellemen.

Aztán egy csapásra – ha nem is minden – megváltozott. Napközben ugyanolyan jó kisfiú volt, mint előtte, de eljött az este 6 óra, és rázendített. Csak sírt és sírt. Mindent megpróbáltam vele, ami akkor csak az eszembe jutott, de hasztalan próbálkozások voltak. A család persze jött a „jobbnál jobb” ötleteivel: biztosan fáj valamije, biztosan nincs elég tejem, adjunk neki tápszert, fáradt, melege van, fázik… Már az idegösszeroppanás kerülgetett, mert csak magamat hibáztattam. 4 óra múlva abbamaradt a sírás, mintha elvágták volna. Egy kis szopizás, és már húzta is a lóbőrt legalább 2 órán keresztül. Éjjel sem sírt, kis nyöszörgéssel jelezte, hogy enne, megkapta a mellem, szopott néhány kortyot, majd aludt tovább.

A többi anyuka közben biztatott, hogy semmi baj nincs, van elég tejem, csak kólikás a babám. Nem feltétlenül fáj a hasa, lehet az is, hogy túl sok inger éri estére, és elfáradt, így vezeti le a napi eseményeket. Majd 3 hónaposan elmúlik. Ráhúzott egy hónapot, és ahogy jött, úgy hagyta abba.

Ebben a két és fél hónapban azt hittem megőrülök. Előre féltem az estéktől. A gyerek folyamatosan sírt, nem kellett neki a mellem, csak a lépcsőn lefelé hallgatott el egy kicsit. Én ugye nem lépcsőzhettem vele, bár kipróbáltam a babyslinget, nem jött be. Nem jöttem rá hogyan is kellene igazán használni, de nem is igen kísérletezhettem vele, mert nem engedték itthon. Mégis az én ölemben nyugodott meg a legkönnyebben. Ilyenkor felvettem a bal vállamra, dülöngéltem vele jobbra-balra, majd gyors léptekkel szeltem vele keresztül a szobát órákon keresztül, miközben Weöres Sándor verseket szavaltam neki. Különösen tetszett neki a Bóbita, szinte már jobban tudta a szövegét, mint én.

Ilyenkor, ahogy fáradtam, egyre inkább meg kellett kapaszkodnom forduláskor. Először fordult meg a fejemben, hogy nem is lenne olyan rossz egy kendő. Magamra kötném, nem fáradna el a bal kezem, amivel tartom a gyereket, a jobb kezemmel meg bármibe megkapaszkodhatnék. Lehet, hogy neki is kényelmesebb lenne, jobban hallaná a szívverésem, könnyebben megnyugodna. Az ötletet itthon idegenkedve fogadták, de én hajthatatlan voltam, így néhány hét múlva megvettem az első kendőmet.

A felkötésben nem voltam tehetséges. Ha ketten voltunk, még tetszett is neki, de ha már más is jelen volt, nem sikerült. Mivel ellenezték a kendő használatát, így ideges voltam ha néztek, amit Zsombor is megérzett, amitől ő is az lett: megfeszítette magát, a kötés pedig szörnyűre sikeredett – kényelmetlen volt mindkettőnknek. Emiatt este meg sem próbálhattam magamra kötni. Éreztem, hogy ha egy kis időt hagynának nekünk, akkor ő is hozzászokna, én is ügyesebb lennék, és mindkettőnknek jobb lenne. Mégsem tudtam a sarkamra állni, így tovább szenvedtünk.

Napközben – ha ketten voltunk csak itthon – többször volt rajtam, kényelmesen aludt a kendőben, én végre szabadabban mozoghattam, de este, amikor ténylegesen szükségünk lett volna rá, nem használtuk ki ezt a lehetőséget. Miért nem? Mert időbe került volna rájönni, hogyan is lenne a legjobb, a családom pedig türelmetlen és szkeptikus volt a kendővel szemben.

Azóta rájöttem, hogy a kendő a lehető legjobb dolog egy anya életében! Első pillanattól kezdve használható, mely még inkább elmélyíti az anya-gyerek kapcsolatot, hozzásegít a nehezebb pillanatok átvészelésében és megkönnyíti a mindennapok nehézségeit. Ha visszatekerhetném az időt, biztosan kiálltam volna a hordozás mellett és nem hagytam volna, hogy eltántorítsanak tőle. Mert egy hasfájós babának is az a legjobb, ha az anya mellkasán pihenhet – még sírás közben is!

Pádár Judit Vivien írásait itt olvashatod: http://www.liliputi.hu/blog/author/padar-judit-vivien/

Hozzászólások

Hozzászólások

A szerzőről: Pádár Judit Vivien

Mozgássérültként egész életemben átlagos szerettem volna lenni, hétköznapi dolgokat csináltam, mint kávézás, bulizás a barátokkal. Emellett mindig azt kerestem, miben is lehetek jó, és 2013-ban rá is jöttem: anya lettem, ami az egész szemléletmódomat megváltoztatta. Csodálatos érzés megosztani mindennapjaimat egy kis élettel, aki kezdetektől fogva őszinte hittel, feltétel nélkül megbízik bennem és szeret! Gergely Zsombor minden pillanatban megmutatja, hogyan lehet egy egyszerű nap is varázslatos a fogyatékosságom nehézségei ellenére is!