Mikor ezt írom, bölcsis fiam még éppen alszik, öthetes kislányom már elaludt, a férjem nagyfia végzett a sulis feladataival, és e pillanatban semmiért nem könyörög. Van tíz percem, amiből lehet, hogy csak három lesz (úgy hallom). Nem vagyok szomorú, nem gondolom, hogy sajnálni van okom magunkat, három egészséges és ügyes gyerekkel vagyunk itthon ketten, ráadásul szeretjük egymást, sőt őket is. Erre pedig most sokkal nagyobb szükségünk van, mint valaha. Ráadásul a nagy segít a kicsivel, a legkisebbet pedig magamra vagy a férjemre kötöm (kattints a linkre, ha a babád nem szereti a hordozást) , és úgy alszik, mint a bunda. 

Csak végtelenül kimerült vagyok – ahogy ők is. Mert minden napunkban benne van az átmenetiség, a feszültség. Nehéz érzés, hogy a játszótérre az van kiszalagozva, hogy NEM mehetsz be, a suliba és a bölcsibe NINCS senki, a nagyszülőkkel TILOS találkozni. Minden pontenciálisan veszélyes, és ez óriási teher, a kicsiknek is. A tiltások pedig minket, felnőtteket is gyermekké tesznek érzemileg, még akkor is, ha értjük és átlátjuk, mi a céljuk. 

Sokszor eszembe jutott az elmúlt napokban, hogy milyen önző vagyok, milyen rossz szülő, hogy azt kívánom, induljon újra az életünk, lépjünk már ki ebből a “köztességből”, mehessünk végre iskolába és munkába. Téged tényleg zavar, hogy ennyi időt kell a gyerekeiddel tölteni? – gyötröm magam naponta. Inkább óránként. Meg azt kérdezem magamtól, hogy vajon jó család vagyunk-e egyáltalán? Elég jó?

Most túl sokszor éltem meg, hogy nem vagyok elég. Az energiám sem elég, a fantáziám sem, a nyugalmam sem. Pedig éppen elég lenne elég jó anyának lennem, nem kell több. 

A(z egyik) mélyponton megértettem, hogy nem lehetek az. Nem lehetek elég jó tanár, mert nem vagyok az, nem tudok igazán jól motiválni, nem tanultam, nincs tapasztalatom. A gyerek tanárai elég jó tanárok (szerencsére). Nem tudok elég jó haver lenni, mert nem az vagyok, más vagyok, szülő. És nem tudok elég jó nagyszülő, unokatestvér, szomszéd srác sem lenni. Kapcsolataink millió árnyalatát nem tudjuk megélni most, ez az, ami mentálisan nagyon fáraszt. 

Nem tudunk tanulni a másiktól (ki hogyan csinálja), mert nem látjuk a másikat (legfeljebb olvassuk, de az iszonyú távoli). Nem tudjuk a szemlélyiségünk különböző dimenzióit megfogalmazni, mert egyetlen valódi társas kapcsolatunk van most: én az anyukájuk vagyok, ők pedig a gyerekeim. Pótolnom kellene nekik egy sor olyan fontos embert, akik éppen azért vannak jelen olyan szépen és stabilan az életünkben, mert pótolhatatlanok. Miközben érzelmileg én is deficites vagyok.

Pontosabban egyszerre vagyok deficites és hálásan boldog. Boldog, mert kapaszkodnak belénk és tőlünk, a szülőktől várják a kereteket, a stabilitást, a megnyugtatást, a megértést. Deficites, mert nem tudom azt mondani, hogy kincseim, három, négy vagy öt hét és minden rendben lesz. Minden nap megbeszéljük, hogy miért van zárva a bölcsi, mit csinálnak a többiek. Minden nap elmondom, hogy nem tudom, lesz-e évzáró. Pedig nekem kellene tudnom a válaszokat, megnyugtatni, terelgetni őket.

Tudom, hogy ér kiborulni, ér elfáradni, ér nyekeregni. (És ér örülni is az együttes időnek.) De nem tudom, mit kell kibírnunk és így nehezen osztom be az erőm úgy, hogy mindenkinek jusson, minden napra. Amíg csak szükség van rá.

Braun Anna

Hozzászólások

Hozzászólások

A szerzőről: Liliputi

Alapfilozófiánk, hogy szülőként mindannyian merjünk hinni magunkban, megérzéseinkben, ösztöneikben, így termékeinkkel mi mindig ezt a célt igyekszünk támogatni. Hisszük, hogy ha szeretetben, békében és összhangban neveljük gyermekeinket, akkor egy testileg és lelkileg egyaránt egészséges, nyitott emberi kapcsolatokkal teli társadalmat alapozunk meg. Mindezért nem kérdés, hogy üzleti sikereink tartalma mögött számunkra mindig az az igazi öröm, ha személyesen, vagy termékeinken keresztül áttételesen hozzájárulhattunk egy-egy családi mindennap egészségéhez, kötődéséhez, öröméhez.