Ikertörténetek 4. – Anyamellen

1 hozzászólás • 2015-05-07 • by

(S)ikersztori anyamellen

 

Gyöngyvér ikerfiai a 6. hét végén térhettek haza. Otthon három testvér és az édesapa várta. A kórházi rendet felválthatták az egyéni igények. Az elmúlt néhány hét sem volt sétagalopp, innentől azonban minden a két szülő, legfőképpen az anya erején, talpraesettségén, rugalmasságán és elszántságán múlott.

 Tejjel-mézzel folyó

 

10659039_10152337411562391_4825498148523240136_oOtthon a babák jelezhették igényüket, anya mellre tette őket, miközben igyekezett valamiféle ritmust kialakítani, hiszen az első félév gyakorlatilag véget nem érő szoptatásnak tűnt.

- Eleinte nem sikerült egyszerre szoptatnom őket, emellett lassan is ettek, elég sok időbe telt, míg mindketten jóllaktak. Éjjel is felkeltem hozzájuk – koraszülöttként elsődleges célnak tekintettem, hogy rendesen gyarapodjon a súlyuk. Nappal írtam, de félálomban már sokszor azt sem tudtam, melyik mellemből, melyik gyereket szoptattam. Rendkívül fárasztó volt, hogy a másodszorra ébredő kisbaba éppen akkor kelt, amikor a testvérkéjét visszaaltattam, és magam is félálomba zuhantam.”

Segítség

Gyöngyvér szerencsére támaszkodhatott előző gyermekeivel szerzett tapasztalataira, és az anyatejes hónapok alatt nem adódott olyan probléma, ami szaksegítséget igényelt volna. Több ikres édesanya beszámolóján felbuzdulva korábban beszereztek egy szoptatós párnát, ami aztán mégsem lett hasznos társuk.

Az édesapa és esetenként a nagymama állt helyt a megnyugtatásra váró baba ringatásában, szórakoztatásában, lefejt tejecskét adott üvegből a kis éhesnek, amíg a másik baba anya gondjaira volt bízva. Ahogy „babacsere” idején a büfiztetésben és a kényelmes elhelyezkedésben. Majd „ amikor pirkadt, hajnali négykor, a kanapén ülve, kezünkben egy-egy gyerekkel, együtt örültünk a reggel illúziójának – legalább már nem kell azzal a ténnyel megküzdeni, hogy valójában alvásidő van.”

Anya „bekeményít”

7-8 hónapos korukra a babafiúk szépen tartották már magukat, így anya is meg tudta szoptatni őket egyidőben, aminek folytán új „szabályok” és napirend léptek életbe.

- „Bekeményítettem”. Elérkeztem arra a pontra, amikor annyira kimerült voltam, hogy már jobban sajnáltam magamat, mint őket. Úgy éreztem, belehalok, ha nem alhatom ki magam. Szépen gyarapodtak, így arra jutottam, hogy innentől nem kelek fel etetni éjszaka.

 

Egy igény szerint szoptató és anyai ösztöneit erősen megélő nő számára ez nehéz döntés lehetett.

- Anyukámmal az első „ordítós” este közelharcot kellett vívnom. Nem engedtem be, hogy megetesse a babákat. A szintén kimerült apát küldtem megnézni a kicsiket, aki megkínálta vízzel és betakarta őket, mondott pár vigasztaló szót, és szívbaj nélkül visszabújt mellém.

Mértük az időt. Első este kb. 10 percig tartott az ordítás. Végtelenségnek tűnt, folytak a könnyeim, de mindannyiunk érdekében kitartottam. Ennek eredményeként a negyedik nap óta átalusszák az éjszakát.”

A sírni hagyás alapvetően nem összeegyeztethető a kötődő nevelés elveivel és gyakorlatával, de ha belegondolunk, milyen fizikai és lelki erő kell két csecsemő azonos szintű ellátásához- pláne egy alapból nagycsaládban, ahol azért a nagyobb gyerekek is kicsik – nos, az ítélkezés ereje talán megszelídül.

Milyen praktikákat vetettél még be a mindennapok átvészeléséhez?

- Sokszor éreztem magam kimerültnek. Odafigyeltem arra, mit eszek, a hordozós séták alkalmával kicsit átmozgattam magam a szabad levegőn, ám lelkileg megviselt az, hogy amíg az egyiküket szoptattam, a másikuk végig sírt. A szívem szakadt meg érte. Igyekeztem a lábammal ringatni a nyugtalan babát, vagy fél kézzel szórakoztatni, de sokszor már semmi nem használt. Muszáj volt megtanulnom „kizárni az agyamból” a gyereksírást, különben biztosan megbolondultam volna. Egy idő után képessé váltak türelemmel várakozni, ami a mai napig jellemző rájuk. Egyik első szavuk is ez volt: „Vájjál”.

 

Házon kívül

 A nyilvános szoptatás, mint annyi más, több táborra osztja a szülőket és a közvélekedést. Az otthon lelkesen szoptató anyák között is akad, aki elutasítja, ám a többség egy idő után természetesnek és elkerülhetetlennek tartja, hogy padon, fűben, hintában, kendőben kínálja meg gyermekét anyatejjel. Gyöngyvér elismerő pillantásokat, kedves, megértő mosolyokat zsebelhetett be, nem szegte kedvét megbotránkozás vagy rosszallás.

- Mint mindegyik gyerekemet, őket is szoptattam otthontól távol. Diszkréten, intim testrészeket takarva. Játszótéren, parkban, tér eldugott padján a fal felé fordulva oldottam meg, de szoptattam ügyvédi irodában is, háttal az ügyvéd úrnak, aki kisgyermekes apa révén nem talált ez ellen kifogást.

A gyermekorvos és a védőnő elismeréssel nyugtázta a remek hármas összmunkáját. Inkább bátorították az édesanyát, mintsem lebeszélték volna a szoptatásról.

Hozadék

Gyöngyvér kitartóan fejt, látogatta a babáit, fél éves korukig kizárólag anyatejjel táplálta őket, hordozott, éjszakázott- mindezt 3 iskolás fiú és a háztartás gondja mellett. Visszatekintve úgy érzi, a rengeteg áldozat megtérül:

- Fárasztó volt nagyon, de a tudat, hogy képes vagyok egyszerre két gyereket a tejemmel táplálni, másrészt a tandem szopi élménye – leírhatatlan. Rugalmasabbá, lazábbá kellett válnom. Elfogadni, hogy egy ideig minimális idő jut majd magamra és a többi gyerkőcre. Emellett tökéletes polihisztor lett belőlem: szinte bármit el tudok végezni mellemen egy gyerekkel – legyen az szellemi munka, főzés, takarítás vagy éppen egy popsitörlés.

 

A soron következő rész az ikres tabuk és mítoszok megdöntésére vállalkozik.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólások

1 hozzászólás

szólj hozzá
avatar COJOCARU CONSTANTINA (9 év)

Teljesen meg értelek! Nekem 11honaposak múltak és mèg mindig etetek éjjel, most kezdek kimerülni, idegeim nem épp a toppon vannak mind ezt egyedül csinálom apjuk éjjel dolgozik nappal alszik csak a fürdetést csináljuk együtt. Segítség nincs és mostmár nem is kell. Minden elismerésem a tiéd. Minden jót kívánok nektek!

reply

Hogy tetszett?


A szerzőről:

avatar
Több, mint tíz éve foglalkoztat tudatosan, miként lehet közel kerülni és maradni egy kisbabához, gyermekhez. A fogantatás pillanatától, a méhen belüli hónapok alatt, szülés közben és utána. Mindvégig. Mert aki egyszer gyermeket hozott világra, örökre anya marad. Ez pedig felelősséggel jár. Gyönyörű, olykor emberpróbáló, nyitottságot és őszinteséget igénylő, megismerései folyamat ez mindannyiunk számára. A gyermek igényeit szem előtt tartó, kötődést elősegítő és támogató módszerek alkalmazása természetes volt mindhárom gyermekem cseperedése idején (és ennek még koránt sincs vége, noha már kinőtték a szopizós, hordozós korszakot). Rengeteget köszönhetek nekik az önmegismerési, elfogadási folyamataimban. Nem feledhetem, milyen volt nekem gyereknek, kamasznak lenni, mit éreztem, gondoltam magamról s a világról. Nem feledhetem, hogy emberek vagyunk, a magunk módján tökéletesek, és egy szülő mindig azt teheti, amit legjobb tudása alapján képes. Nem feledhetem, hogy ők azok, akik „kívülről-belülről” ismernek, érzékelnek rezdüléseimben, hangulataimban - nekik nem hazudhatok, vállalnom kell magamat esendőségemmel együtt, és így kísérni őket az Életben. Ezért is tartom fontosnak azt, hogy minél több édesanyához, édesapához, nagyszülőhöz, családokkal foglalkozó szakemberhez eljussanak azok az ismeretek, amelyek által maguk is tovább léphetnek az aktuális problémákat illetően, válaszokat találhatnak a felmerülő kérdéseikre, nem érzik magukat egyedül késztetéseikben vagy csodabogárnak, amiért ösztönös szeretetüknek kifejezési módokat keresnek. u.i.: ...és amilyen kegyes a sors, immáron ötszörös erővel tanulhatom, mi a dolgom e Földön egy újabb tündéri, kicsi lány és egy túlságosan korán elbúcsúzott gyermek édesanyjaként.