Gyász, veszteség

Sok mindent elveszítünk. 

Néha az eszünket, néha a türelmünket, a kulcsunkat, vagy más egyebünket. Minden tárgy és hiba pótolható! Korrigálható. 
Néha kiderül hogy nem is hiányzik! 
Ezzel ellentétben sok minden(ki) akkor értékelődik fel igazán, ha már nincs, ha a hiányát éljük meg! Vannak azonban másmilyen veszteségeink. Véglegesek. Személyesek. Pótolhatatlanok. 
 
Halottak napja gyerekszemmel

A gyerekek halálfélelme sokáig megfoghatatlan. Akkor megfogható ha közvetlen őt érinti, vagy a környezetében van olyan esemény, amely kikerülhetetlenné teszi. Akkor is egyértelmű, amikor kimondja: félek a haláltól.
 
Az, hogy egy gyereknek miről szól a halálfogalom, túlmutat e cikk keretein.
Leggyakrabban a fájdalommal azonosítják. Különösen a beteg gyerekek.
Anno a gyerekklinikán, ahol dolgoztam, ahol sok leukémiás  gyerek volt, ha eltűnt egy gyerek a kórteremből, tudták, baj van. Kérdezték, hova ment?
A felnőttek ellentmondásos válaszaiból rájöttek, soha nem jön vissza már.
Sokat beszélgettünk a halálról, az elmúlásról, elhervadt virágról, disznóölésről, háziállatok elvesztéséről, nagyszülők elvesztéséről,  temetői fantáziáikról.
Játszottak halál témákról, és rajzoltak is rengeteget. Életkoruktól  és aktuális életstátuszuktól függően rengeteget lehetett megtudni a félelmeikről, sok kérdésük volt, a felnőtt szemébe nézve várták a megnyugtató választ. Mert a gyerekek mindenre rákérdeznek, pont erre ne? Érzik, tudják, hogy ez egy  fajsúlyos kérdés. És bár kímélni szeretnénk őket minden rossztól, ez az a kérdés, amivel előbb-utóbb mindenki szembesül. 
 
És innentől nehezebb az “ügy”.
Mit érzünk, mit felelünk, felelünk-e, vagy a saját fel nem oldott halálfélelmünk miatt a gyerek is magára marad ezzel a szorongató kérdéssel.
 
Merjünk nekik válaszolni, ne térjünk ki, merjük tudomásul venni, hogy a gyerekek sokkal okosabbak, mint oly gyakran gondoljuk, vagy reméljük.
 
A halottak napján minden gyertya erről szól: a kérdésekről, a soha fel nem tettekről, az örökké megválaszolatlanokról, és persze nyugalomról, a békéről, a fájdalomról, belenyugvásról és az elfogadásról. Szeretteink velünk élnek életünkben, s bennünk élnek halálukban. Ez ez az élet gyakran fájdalmasan nehezen elfogadható körforgása. A veszteség feldolgozása komoly, nehéz lélektani folyamat. A veszteség elgyászolása, elengedése gyakran igen hosszú időt vesz igénybe. A folyamatot gyorsítani nem lehet! Legyen az a veszteség egy szerettünk távozása, vetélés, vagy abortusz, egy magzat elvesztését sose pótolhatja egy -szándékosan- gyorsan jött másik! Egy nagy szerelmi csalódásra nem gyógyír egy gyorsan elindított másik kapcsolat. 
 
 
A gyászmunka kifejezés is épp ezért találó. Mert a feldolgozás kemény munka. A szeretteink ölelésében sokkal könnyebb. Ne zárkózzunk be, adjunk időt, teret, lehetőséget a gyógyulásra. Gyógyuljunk, bátran, mert így válik igazzá a mondás: van élet a halál után! 
Van boldogság a gyász múltával, de a gyászmunkát végig kell csinálni, ha nagyon nehéz, kérjünk szakember segítségét! Sose a szomszédra hallgassunk! Vagy az olyan végtelen gondolatfolyamokra, hogy mi lett volna ha… 
Ami történt, megtörtént és csak annak elfogadása után léphetünk tovább egy mezőt előre. Aztán még egyet. És még egyet. Amíg meg nem gyógyul a lelkünk, a sajgó szívünk. Erre nincs könnyebb út. Idő és magunkra figyelés.  A mi lett volna ha teljes elnémítása. 
A szorító, égető, fojtogató fájdalom elmúlik.
 
És mint minden meddő talajból, a gyász-rágta szívből is előbb-utóbb újraéled a remény a boldog(abb)ságra.
 
A cikket Kazimir Ágnes pszichológus írta, az írás egy része a Mindig Zöldebb blogra írt bejegyzéséből származik.
 

Hozzászólások

Hozzászólások

Hogy tetszett?