„John bácsi nem látogathat meg minden gyereket!” *

Így kiáltott fel évtizedekkel ezelőtt egy hat éves kisfiú, akinek édesanyja úgy gondolta, itt az ideje, hogy megtudja: a Mikulás nem létezik. Csak John bácsi öltözött be, s látogatta körbe a környéken élő gyermekeket.

Szép dolog az őszinteség, de nem álmaink, reményeink és a jóba vetett hitünk lerombolása árán.

  A mítosz ereje

 „Ha valakit túlságosan korán kiábrándítanak a Mikulásból és a Jézuskából, az illető valószínűleg egész életében csak az ésszerű oldalát fogja látni a karácsonynak, azok nélkül az érzelmi felhangok nélkül, amelyekkel csak legkorábbi gyermekkori tapasztalatok emlékei ruházhatják fel a felnőttek bármilyen tevékenységét.”

Az ember kiemelkedett az állatvilágból- bifláztuk nagy odaadóan az általánosban. Kiemelkedett a munka és a magasabbrendű kommunikáció által. A barlangrajzok, a kis termékenységi kőszobrok a világrend, a természet, a közösség és önmagunk működésének megfejtésére tesznek kísérletet. Szükségünk van erre: az archetipikus gondolkodásmódra, a hétköznapiból felemelőre vagy éppen lehúzóra. A jó és a rossz harcára, a küzdelem igazságos kimenetelére.

Ünnep minden perc, pillanat, melyet megélhetsz- közhellyé silányuló igazság ez. Ahogy a naptári piros betűsök is egyre inkább a „kötelező szeretésekbe” mennek át. Ajándékőrületbe, tékozlásba- ez is közhely, mindazonáltal ez is igaz.

Nos, az ünnep jó dolog. Az ünnep maga az ajándék- szerintem. Nagy szavak nélkül. Mindig ahogy sikerül.

Népes családunk esetében gyűjtögető őseink életmódjából visszamaradt hajlamomat kiélve gyakorlatilag az ősz egyik feladata az, ami az alsógatyagnómoké: a begyűjtés. Motozgál némi elképzelés arról, mit keresek, mit szeretnék meglátni, de nagyrészt hagyom magam vezetni. Van időm , nem kapkodok, nem kell kötelezően csinálnom semmit a karácsony vagy a Mikulás szellemében.

 Egy hatalmas bőröndben, a szekrény tetején gyűlnek a kincsek. És én úgy tudok örülni annak, amikor egy újabb apróság (zokni, mintás fakanál, szép ceruza, a rég várt Rumini folytatás, sípoló kutyajáték, amiért megveszik a kisfiam nyár óta stb.) gazdagítja a csapatot.

Legtöbbször el is felejtem már, miket rejtettem oda időközben, mire elérkeznek a nagy napok, de így van ez jól, dupla izgalom számomra is.

Olyan jó így várni Miklós előestéjét, mert „…semmiféle „Ajándékozás szelleme” nem ér fel azzal a varázslatos képpel, ahogy a Mikulás rénszarvasszánját  hajtja az éjszakában.” * Jó ilyenkor ebbe a varázsba olvadni, és a gyerekek arcának fényénél melegedni.

A kék, a piros és a fehér

Meghatódom a Szent Miklósi legendán évről évre. Emellett tudom, hogy van Télapó (ho-ho-hó, milliószám! ) és létezik a lappföldi Mikulás is. Sőt, hiszek a tündérekben (mindenféle spiri felhang nélkül) és a manókban – tök jó, hogy vannak . Megtapasztaltam nem egyszer, hogy létezik valami olyan elemi erő, amely támogat és tanít bennünket, amely az életet újra és újra felébreszti, megerősítve az arcunkba nyomja, mondván: tessék- láss, érezz, gondolkozz és cselekedj! Hívhatjuk Istennek, akárminek, létezik.

Azt is elárulhatom, hogy a szakállas jótevők közül a kék süveges a legszimpatikusabb.

Nagyjából 8 évvel ezelőtt engem is megtalált a kérdés egy téli Tesz-Vesz Város nézegetése közben: oda hogyhogy Karácsonykor…? (szerencsére az csak nekem volt zavaró, hogy ráadásul medve alakjában J )

Az évek során ez bővült a : de ha titokban érkezik, miért áll minden üzlet bejáratánál, és az oviba hogy tud eljönni és a mamáéknál miért…?

Az első iskolai év aztán végleg helyére rakta a dolgot. Bennem legalábbis. Így többé-kevésbé stabilan áll a mítosz:

Kék süveges Miklósról, aki szerény ajándékkal, de tiszta szívből, és valóban nem a dicsőségért teszi a dolgát.

 A kólareklám-arc piroskabátosról- akinél azért megnevezés terén néha rezeg  a léc alkoholos befolyásoltsági, erotikustöltet és – elnézést, de- bunkósági mutatók alapján-, aki segít Miklósnak (akit azért mi is hívunk Mikulásnak is, mivel számunkra tökéletesen tiszta, hogy ez a Mikulás AZ a Mikulás), szóval a piros segít a valódinak idelenn, mert vannak, akik nem hisznek a létezésében, ezért aztán…

S végül ott van a vicces nevű fehér ruhás lappi, aki pedig repülőgépről integet a budapesti gyermekeknek a tv-ben. Nincs tv-nk, tehát ő ritkán látott vendég a mesében. De a neve akkor is muris, és a nagyszülők újságaiban meglehet, hogy előfordul Karácsony táján, tehát kihagyhatatlan.

Remélem, tudtad követni, mert innen már tényleg pofon egyszerű. Október óta gyűjtögetünk a kicsiknek, kisfiam idén például már augusztusban megírta a Miku-nak (merthogy becézzük is ), mit szeretne, és azóta is tartja magát ehhez akkora, de akkora szemekkel és ragyogó pofival, hogy na! J A lányok tisztában vannak azzal, hogy hozzánk Miklós kisebb ajándékot hoz, a mamáéknál másnap megkapják a katalógusból választható márkaneveseket.

 Azt nem tudom pontosan, ők hogy élik meg azt, hogy az isibe, oviba Szt. Miklós jön, hozzánk éjjel szintén ő- elővéve misztikusabb formáját; hogy a hetekkel azelőtt utcán, boltokban maszatoló pirosruhások után feltűnik ugyanaz a fazon a Szt. Miklósi éj utáni napokban a nagyszülők házában bóvli csomaggal a kezében, majd pedig elkövetkezik a márkás cuccok bontogatása, amelyekről jó előre pontosan tudták, hogy ott várják a nagyszülői nappali közepén?

Néha elfog a szánalom, az aggodalom az anyagiasság és a mítoszrombolás érzése miatt, de be kell látnom, ezt a részét gyakran jobban csinálják a kicsik, mint én. Le a kalappal előttük. Ha olykor el is szalad a ló a csillivilli láttán, hamar rendeződik. A dolgok a  helyükre kerülnek maguktól. Csodálatosak a gyerekek. Mennyit képesek tolerálni felénk, kimondatlanul, önzetlenül! Az ünnep él bennük, a varázslat- romlatlanul.

* Az idézett szövegrészek Bruno Bettelheim: Az elég jó szülő c. könyvéből származnak

Hozzászólások

Hozzászólások

A szerzőről: Ferencz Judit

Több, mint tíz éve foglalkoztat tudatosan, miként lehet közel kerülni és maradni egy kisbabához, gyermekhez. A fogantatás pillanatától, a méhen belüli hónapok alatt, szülés közben és utána. Mindvégig. Mert aki egyszer gyermeket hozott világra, örökre anya marad. Ez pedig felelősséggel jár. Gyönyörű, olykor emberpróbáló, nyitottságot és őszinteséget igénylő, megismerései folyamat ez mindannyiunk számára. A gyermek igényeit szem előtt tartó, kötődést elősegítő és támogató módszerek alkalmazása természetes volt mindhárom gyermekem cseperedése idején (és ennek még koránt sincs vége, noha már kinőtték a szopizós, hordozós korszakot). Rengeteget köszönhetek nekik az önmegismerési, elfogadási folyamataimban. Nem feledhetem, milyen volt nekem gyereknek, kamasznak lenni, mit éreztem, gondoltam magamról s a világról. Nem feledhetem, hogy emberek vagyunk, a magunk módján tökéletesek, és egy szülő mindig azt teheti, amit legjobb tudása alapján képes. Nem feledhetem, hogy ők azok, akik „kívülről-belülről” ismernek, érzékelnek rezdüléseimben, hangulataimban - nekik nem hazudhatok, vállalnom kell magamat esendőségemmel együtt, és így kísérni őket az Életben. Ezért is tartom fontosnak azt, hogy minél több édesanyához, édesapához, nagyszülőhöz, családokkal foglalkozó szakemberhez eljussanak azok az ismeretek, amelyek által maguk is tovább léphetnek az aktuális problémákat illetően, válaszokat találhatnak a felmerülő kérdéseikre, nem érzik magukat egyedül késztetéseikben vagy csodabogárnak, amiért ösztönös szeretetüknek kifejezési módokat keresnek. u.i.: ...és amilyen kegyes a sors, immáron ötszörös erővel tanulhatom, mi a dolgom e Földön egy újabb tündéri, kicsi lány és egy túlságosan korán elbúcsúzott gyermek édesanyjaként.