Iker babák duplaputtonyban

 „Az igazat, csakis a színtiszta igazat!” Ezúttal az ikres érem két oldaláról faggattam tapasztalt anyákat és apákat. Lili 5 lányt hozott világra ezidáig, Gyöngyvér 5 fiút. Mindkét családban 1-1 ikerpár van.

 Ahogy fejtettük fel a szálakat, kerültek felszínre tévhitek és azok kontrái olyan tanulságokkal, melyekkel ritkán találkozik ilyen nyílt őszinteséggel megfogalmazva halandó. Riportalanyaim nem árultak zsákbamacskát. Az ikerbabás képek cukorborsóságán túl életükben mindent elsöprően van jelen a mindennapok valósága. Az első életévek kihívásairól és örömeiről szól a sorozat.

 A blog szelleméhez híven gyakorlatias szempontból közelítve elsőként a hordozás került elő…

 Az egyetlen babust egyértelmű, hogy teszem előre, csípőre, később hátra. Kínálja magát a testem, igazodva a kicsi korához, súlyához, igényeihez. Na, de mi van akkor, amikor két kisbabának szeretném biztosítani ugyanezt a finom közelséget, s magamnak a nyugalmas tevékenykedést?

Lili: „Két nagyobb lányomat korábban hordoztam és evidens volt, hogy ikerbabáinknak is ezt a fajta törődést szeretnénk adni. Belegondolni is elképesztő volt, hogy két babát kell majd gondozni, sok kérdés kavarodott bennem. Szerettem volna önálló maradni, aki nem szorul folyamatosan mások segítségére. Az internetes oldalakon talált „elvben lehetséges” információkon túl egy pécsi hordozós klub tanácsadóival tudtam beszélgetni a gyakorlati megvalósításról.”

 Gyöngyvér: „Én egyszerre csak egy babát tudtam magamra kötni. Egyszer kipróbáltam kettőt egyszerre, de nem igazán sikerült. Nem mertem volna elindulni velük úgy. Pár hónapos korukig előfordult, hogy otthon, a házban az egyiket magamra kötöttem a másikat addig ölbe vettem. A babakocsit sokáig nem viselték el.”

Lilinek bevált a duplaputtony, mégis szükség volt segítségre mindkét családnál. Ki állt mellettetek a hétköznapokban?

Lili: „Mikor hazajöttünk, az elején, gyerekágyasként megosztva hordoztuk a piciket: a férjem, vagy a barátnőm vitte az egyiket, én a másikat. Így mentem boltba, játszótérre. Ám később már magam is elboldogultam a két baba egyidejű hordozásával.”

Gyöngyvér: „Ha kirándulni, közös családi programra indultunk, akkor vagy a férjem, vagy anyukám (vagy a húgom, vagy a sógornőm)  kötötte magára az egyiküket. Ügyintézni, vásárolni sosem vittem őket magammal. Ha mindenképp mennem kellett, 1-2 órára a mami vigyázott rájuk otthon.”

 Mindketten nagyjából másfél éves korukig hordoztátok rendszeresen a gyerekeket. Milyen típusú hordozó vált be leginkább, milyen kötési módot részesítettetek előnyben?

Lili: „Az ikrek súlyától függően kaptam tanácsokat. 2400 és 2600 grammal születtek, így megoldható volt, hogy eleinte mindkét baba elől legyen a mellkasomon, mint 2 kifli. Egy  rugalmas kendőt kaptunk a barátnőmtől, amelybe már a szülés utáni első napon bele kerültek a kicsik- persze csak külön-külön, hiszen azért mégis csak friss gyermekágyas voltam.

A mai magyar intézményi protokollok mellett ez meglehetősen ritka tünemény. 

Lili: „2010-ben egy, akkor még természetes szülés párti szemléletmódjáról híres, budapesti kórházban még lehetséges volt.”

A gyermekágyas időszakot követően…

Lili: „Ahogy megerősödtem, a nagyobb babát a hátamra kötöttem egy szövött kendőbe. Ez eleinte nehéz volt, mert nem ismertem ezt a technikát. A kisebbet előre raktam a rugalmasba. Pár száz gramm volt a súlybeli különbség, viszont Annának nagyobb volt a popsija, könnyebben kötöttem hátra. Emellett Rékát többször kellett nyugtatni, így emiatt is jó volt ez a felosztás.”

Gyöngyvér: „Hat hetesen kerültek haza a kórházból a kisfiaink. Otthon az első pillanattól hordoztuk őket, amikor csak tudtuk. Anyukám és a férjem a szövött kendőt szerették jobban. Én imádtam a rugalmast! Sajnáltam, amikor azt kinőttük. Később találtam egy csinos karikás hordozót, melyből könnyen ki-be lehet szállítani egy örökmozgó totyogót. Ezt és egy mei-tai-t mindig magunkkal vittük, ha sétálni indultunk, kirándulni mentünk vagy a nagyobbakért az iskolába, óvodába. Városba továbbra is a lehető legkevesebbet jártunk.”

Hordozás és babakocsi?

Lili: „A hordozás gyakorlati hasznai közé tartozott az is, hogy könnyen szálltunk buszra. Pécsen hosszú ideig nem közlekedtek olyan buszok, amelyekre babakocsival könnyű felszállni, pláne ikerkocsival!  A kislányok egyébként később megszerették a babakocsit, de gyakran akkor is kikéredzkedett valamelyikük. Nálunk nem számított szentségtörésnek a hordozás ötvözése babakocsizással.”

Gyöngyvér: „Amíg picik voltak a fiúk, naponta kendőben sétáltunk édesanyámmal a szennai szőlőhegyben, ritkábban lent a faluban, legalább 1-1,5 órát. Így ők aludtak a jó levegőn, és mi is kimozdultunk, jókat beszélgettünk, feltöltődtünk, „aktívan” pihentünk. A babakocsit csak 8-10 hónapos korukban kezdték elviselni, sőt megszeretni – így télen és tavasszal már abban tudtam altatni őket, ami nekem, bevallom, nagy könnyebbség volt – hiszen a friss levegő maradt, én pedig tudtam a saját dolgomat végezni a házban.”

A beszélgetés itt korántsem ért véget, sőt egyre izgalmasabb kérdések vetődtek fel. Miként készülhet fel lélekben és testben egy család a dupla gyermekáldásra, s vajon mennyire helytállóak az iker mítoszok napjainkban? Folytatás következik.

Hozzászólások

Hozzászólások

A szerzőről: Ferencz Judit

Több, mint tíz éve foglalkoztat tudatosan, miként lehet közel kerülni és maradni egy kisbabához, gyermekhez. A fogantatás pillanatától, a méhen belüli hónapok alatt, szülés közben és utána. Mindvégig. Mert aki egyszer gyermeket hozott világra, örökre anya marad. Ez pedig felelősséggel jár. Gyönyörű, olykor emberpróbáló, nyitottságot és őszinteséget igénylő, megismerései folyamat ez mindannyiunk számára. A gyermek igényeit szem előtt tartó, kötődést elősegítő és támogató módszerek alkalmazása természetes volt mindhárom gyermekem cseperedése idején (és ennek még koránt sincs vége, noha már kinőtték a szopizós, hordozós korszakot). Rengeteget köszönhetek nekik az önmegismerési, elfogadási folyamataimban. Nem feledhetem, milyen volt nekem gyereknek, kamasznak lenni, mit éreztem, gondoltam magamról s a világról. Nem feledhetem, hogy emberek vagyunk, a magunk módján tökéletesek, és egy szülő mindig azt teheti, amit legjobb tudása alapján képes. Nem feledhetem, hogy ők azok, akik „kívülről-belülről” ismernek, érzékelnek rezdüléseimben, hangulataimban - nekik nem hazudhatok, vállalnom kell magamat esendőségemmel együtt, és így kísérni őket az Életben. Ezért is tartom fontosnak azt, hogy minél több édesanyához, édesapához, nagyszülőhöz, családokkal foglalkozó szakemberhez eljussanak azok az ismeretek, amelyek által maguk is tovább léphetnek az aktuális problémákat illetően, válaszokat találhatnak a felmerülő kérdéseikre, nem érzik magukat egyedül késztetéseikben vagy csodabogárnak, amiért ösztönös szeretetüknek kifejezési módokat keresnek. u.i.: ...és amilyen kegyes a sors, immáron ötszörös erővel tanulhatom, mi a dolgom e Földön egy újabb tündéri, kicsi lány és egy túlságosan korán elbúcsúzott gyermek édesanyjaként.