Nem vagyok szakértő, “csak” egy anyuka.
De attól még markáns véleményem van a hisztiről.
A kulcsszó az empátia.
Gondoljunk csak bele!
Épp játszunk egy labdával, minden szuper, jól elvagyunk, amikor jön valaki, hogy na most pedig átöltözünk. Megfognak, elvisznek. A gyerek dühös lesz, az indulatait pedig még nem tudja, nem is tudhatja kezelni. Sok felnőtt sem képes rá, anélkül, hogy kárt tenne magában/ a környezetében. (lásd: dohányzás, ital, drog, káromkodás, agresszió….) Természetesen a hiszti kellemetlen dolog, pokoli intenzív, vehemens reakció, ami senkinek sem áll jól és senkinek sem tesz jót. Babakorban a hiszti gyakorlatilag egy szükséges rossz, a kommunikáció egy kiforratlan formája, amikor a kommunikálni még nem képes gyerek közli hogy valami nem frankó. Később árnyaltabb lesz a dolog, egyre több ok-okozati összefüggést lehet felfedezni egy-egy kirohanás mögött.
Lesznek kisebb és nagyobb kiborulások.
Hátrafeszülős tiltakozások, megfeszülve visítósok, harapósok, csapkodósok.
Ami nagyon fontos, hogy tudjuk, a gyerek nem rosszalkodik ilyenkor. Nyilván amit csinál, az nem jó, de meg kell tanítani arra, hogy mit csináljon, ha ideges lesz. Nem várhatjuk el tőle hogy sose húzza fel magát, erre mi -felnőttek- sem vagyunk képesek. Persze nem birtoklom a bölcsek kövét, az én 13 hónaposom napi szinten produkál fülsiketítő hisztirohamokat, de igyekszem nem leszidni.
Elmondom neki, hogy megértem, hogy mérges, de próbáljon megnyugodni.
Kivárom a végét a “káromkodásnak” és utána beszélek hozzá, hogy ez butaság.
Van, hogy előveszem a cicapárnáját és megmutatom, hogy bele is lehet kiabálni, ha mérges.
Elmesélem, hogy van és lesz olyan, hogy a dolgok máshogyan történnek, mint azt mi szeretnénk.
Van, hogy a szökőkút nem folyik tovább.
Van, hogy bezár a játszótér.
Van, hogy elfogy a túró rudi.
Az indulatkezelés haladó feladat. Irreális elvárás, hogy a gyerek sose hisztizzen. Leszidni nincs értelme. Empátiával kell szemlélni a gyerekünk cselekedeteit és aszerint kommunikálni vele. Megmondani neki hogy amit ilyenkor érez az harag, méreg, düh és megtanítani néhány trükkre, amivel ilyenkor segíthet magán. Sok olyan helyzet van/lesz, amikor felmérgesedik egy gyerkőc, ezt nem úszhatjuk meg.
De mutathatunk jó példát, gyakorolhatunk türelmet.
Nehéz, bizony.
Viszont hogyan is várhatunk el türelmet és nyugalmas a gyerekünktől, ha mi sem vagyunk képesek uralkodni az indulatainkon? Sok anyukát látok a játszótéren, az hisztiző gyerekkel vörös fejjel üvöltözni… Sajnálom, mert teljesen értelmetlen. Az épp kifakadó gyerek teljesen kizárja a külvilágot, az anya meg a maga módján ugyanúgy viselkedik, mint akivel ordít. Volt, hogy Mór nem akart eljönni a játszótérről, de menni kellett. Pakoltam fel a hátamra, ő vadul feszítette hátrafelé magát, ami nem annyira szerencsés, ha épp a hátamra akarom felkötni. A többi anyuka szörnyülködve nézte a jelenetet. Én végig mondogattam Mórnak, hogy tudom, ez most rossz, még maradna, tudom, hogy mérges, de sajnos mennünk kell, viszont a hátamon lesz mindjárt, azt meg úgy szereti…stb.
Nagy nehezen felcsatoltam és pikkpakk megnyugodott.
Nem vettem fel a stresszt tőle, csak ment az élet tovább.
Ciki volt? Persze, mindenki minket nézett. Szegény gyerek, szegény anya, hisztis gyerek, amúgyis miért teszi a hátára… A rosszalló-lesajnáló tekintetek a nyilvános hisztivel járnak. Nincs más teendő, mint vastag bőrt növeszteni, empátiával, reális “elvárásokkal” és türelemmel végigcsinálni a nehéz pillanatokat.
De senki se mondta, hogy gyereket nevelni mindig móka és kacagás, nem igaz? 
Hozzászólások
A szerzőről: Szabó Anna Eszter
Almásy Csilla
Kovácsné Augusztinyi Andrea
Boldis-Molnár Anna
Danko Petra
dr. Aschenbrenner Zsuzsanna
Ferencz Judit
Haragh Ági
Holik Tünde
Hornyák Mariann
Horváth Bernadett
Kis-Várday Júlia
Séllei Lilla
Haklik Márta
Mészáros Emese
Monok Sára
Ócsai Dorka
Pádár Judit Vivien
Palágyi Kata
Pap Valéria
Gerhát Petra
Pollák Viktória
Somlai Dudi Júlia
Sződy Judit
Ábrahám Vanda
1 hozzászólás
szólj hozzáNekem 20 hónapos fiam kezdett el pár hónapja hisztizni, dühöngeni, ha valami nem úgy van,a hogyan ő szeretné. Csapkod, dobálózik, én ilyenkor próbálom elterelni a figyelmét valamivel, egy játékkal, vagy elkapom és addig csikizem, amíg elfelejti, mit is csinált az előbb -ez kábé 2-3 másodpercig tart, szereti a csikizést.
Ha a boltban vagy nyilvános helyen vagyunk, akkor felveszem az ölembe, és a fülébe suttogok, beszélek hozzá, mutatok valamit, ami érdekelheti. Eddig beváltak ezek a módszerek.
Sajnos ha nagyszülőnél van, akkor mindig butának nevezik, és attól felmegy bennem a pumpa. Mert utána, ha valamit rosszul csinál ő maga is butának nevezi magát.
A kiabálást, a butázást sosem értettem meg, én ilyenkor a szülőt látom butának, nem a gyereket.
Hogy tetszett?