Sziasztok!

Anna vagyok, feleség, édesanya és egyetemista. Mikor pocakos voltam, tudtam, itt az ideje befejezni az egyetemet, s elvégezni a nemzetközi tanulmányok mesterképzésését. Ugyan, ez csak két év, majd megoldjuk…valahogy. Igaz, nappali képzés, na de csak jó fejek a tanárok…! Akkor még nem is gondoltam annyira bele, hogy hogyan.

Lehet, nem is nagyon vágok bele, ha végig gondoltam volna. Mikor ismerősökkel, barátokkal beszélgettünk a terveinkről (igen, többes szám, mert ebben apa is nyakig benne van), akkor két táborra oszlott a csapat:

1. Azta, nem is tudom elképzelni, hogy ezt gyerek mellett hogy lehet! Én tuti nem tudnám megcsinálni!

2.Á, Anna, neked ez menni fog! Kisujjból kirázod!

Na, köszönöm. Mindkét tábor csak frusztrációt okozott bennem.

Természetesen az első tábornak meg akartam mutatni, hogy igenis, meg lehet csinálni, nem nagy kunszt. Meg amúgy is, gyerek után is van élet.

A másodiknak meg azt, hogy igen, én ugyanaz a pörgős Anna vagyok, akit már ismernek, s az addigi képnek meg kell felelnem!

Hát…nem mondom, hogy egyszerű, de rengeteg segítség és támogatás mellett megvalósítható. (Azért azt megjegyzem, nem egyszer utaztam fel úgy, hogy most megyek és kiiratkozok! De nem tettem, mert apa azt mondta, meg ne merjem tenni!

Ezúton is, örök hálám Apának!:))

Az első félév érdekes volt. Szemináriumokra felutaztam Pestre, s mivel novemberre voltam kiírva, előre hozott vizsgákat tettem. Még szerencse…az utolsó vizsgám után 4 nappal, már a kislányomat a karjaimban tarthattam. De előtte való napokban még bent aludtam a koliban olyan csajos estét tartani…így…talán utoljára. Szóval már a kezdetek sem voltak olyan hagyományosnak mondhatók. S aztán jött a következő félév, azaz a Pötyi utáni időszak (Kislányomat így hívtuk pocaklakó korában, mert nem szerettük volna tudni a nemét, így igyekeztünk semleges becenevet adni neki.)

Eleinte babakocsival indultunk neki a nagy útnak Kecskemétről. Persze végig a marhavagonban (bocsi, bicajszállító kocsi) utaztunk, kalauzok vagy erős férfiak után rohangáltunk segítségért, szóval hamar rájöttünk, ez nem annyira járható út. Mivel barátnőim vigyáztak rá sok esetben a vizsgák, óráim alatt, eldöntöttem, egyszerűbb lesz, ha felcsatolom rájuk Pötyit. Egy darabig működött, aztán jött a szepaszorongásos időszak, és végig üvöltötte a folyosót, majd annyira kifáradt, hogy azért sírt. Más megoldás kellett. Menő vagyok, hős vagyok, majd megoldom!

És megoldottuk! Így néznek ki mostanra a napjaink:

5:30-6:00 Kelés, és egy hatalmas szopi, mert sokáig ki kell tartson.

6:02 Hú, de büdi ez a gyerek! Már megint barlanglakó szaga van. (Vajon kire ütött? ) Ma vajon melyik cuki mintás pelust adjam rá? (Ha valaki még nem tudná, „ősanya” vagyok, moshatót használunk, cuki mintákkal.)

6:04 „Apa! Gyere pelust cserélni!” (A reggeli pelusozás szinte mindig Apa dolga!)

6:05-7:00 Anya pakol, fel alá rohangál a lakásban. Hú, hol vannak a pelusok? Nincs is elég pelus a mai úthoz? Oké, összeszedem amit épp találok. ÁÁÁ, imádom ezeket a pelusokat, de akkora helyet foglalnak! Nem baj, hero vagyok, hős vagyok, én cipelem, megmutatom a világnak. Ja, hogy még pelenkázó lap is kell, popsitörlő is, peluszsák is, Pötyi kaja, Pötyi vizes palack, kiskanál szett, kölesgolyó (ez elengedhetetlen, ezzel nyugszik meg, ha valami olyan helyzet van), kisjáték, nagyjáték, kis babakönyv, váltóruha. És végre anya cuccai: tolltartó, jegyzetfüzet, pendrive (Vajon rámentettem a kiselőadásomat?) Nem hiszem el, már megint bőrönddel utazok. Persze nő vagyok, egyetemre megyek, ez MIND belefér egy termetesebb női táskába . Már hogy ne férne bele?! Gyors zuhany, öltözködés, smink és hajszárítás (Szeretem ezt a rövid hajat, de hogy mindennap be kell szárítani!!! ÁÁÁ). Kiválasztom a legcukibb babaruhát, mert hát az EGYETEMRE megyünk, mégiscsak szépen kell kinéznie az egyetem legkisebb hallgatójának.

7:05 Mi? Hogy már 7:05? De még nem is készítettem össze valami kis reggelit? Oké, gyorsan előszedek valamit a hűtőből (Pötyinek, mert én elfelejtek enni, vagy már arra sincs idő, majd útközben). Gyorsan, együnk, együnk.

7:15 Fogmosás, utolsó simítások, ellenőrzés, hogy minden meg van-e. Pötyi cuccai-pipa; telefon-pipa, irataim-pipa, pénztárca-pipa, kulacsom…ó még azt is betuszkolom. Indulhatunk.

7:20 Felcsatolom Pötyit a hátamra. Jöhet a közös kabát, kilépünk az ajtón, apa utánam…Azta! HOL van a lakáskulcsom???

Visszacsattogunk a közben összeizzadó és nyöszörgő gyerekkel…keres…keres…”Apa, tegnap melyik táskával voltam bent a városban?” Oké, meg van! Indulhatunk!

7:30 Mi? 7:30??? Fussunk! 7:47-kor megy a vonat. Apa mindig elmondja a monológját arról, mennyire utálja ezt a futást s hogy nem tudunk időben elkészülni. Én is utálom, elismerem, de majd hozzászokok (ő meg hozzászokik ).
7:46 Megveszem a pénztárnál a jegyet, s szépen kisétálok a peronra, mint egy úrihölgy, aki pontosan a vonat indulására érkezik, mert nem szeret várni. (Inkább várakoznék, minthogy sem lekéssem. De ki érkezik mindig késve a vonathoz? Aki a vasútnál lakik, örök törvény.

7:47 Felszállok a vonatra, kényelmesen, nőiesen (Be nem ismerném, hogy majd leszakad a karom a „csinosra tömött” női táskám alatt.)

7:48-9:17 Játék a vonaton, sírás, altatás, hátamra felcsatolás, sétálás a folyósón. Zuglónál (!) be is alszik. Dejó! Gyorsan felöltözünk, Nyugati, leszállás.

9:20 Ó Pest, de hiányoztál! (Na jó, annyira nem. Először mindig egy sokk következik, s rájövök, imádok Kecskeméten élni. Mindenki rohan, én is átveszem a ritmust. BKV jegy-pipa, villamosra fel-pipa).

9:22 Tumultus a villamoson. „Jaj, de cuki ez a gyerek!” „Üljön le anyuka!” „Köszönöm, de sajnos nem tudok a gyerektől!” „Mit csinál az a gyerek? Jaj, alszik, de aranyos!” (Nem sokáig, ha ilyen közel hajolva kiabálja a fülébe mindezt.)

9:25 Séta az egyetem felé. Na ezt az utcát már szeretem. Közben Pötyi alszik a hátamon. Dejó érzés! De mindjárt felkel, mert le kell vetkőztetnem, tisztába kell tennem. Meg valószínűleg már éhes is lesz.

9:30-10:00 Nyöszörgés közepette gyors peluscsere, etetés, rohanás a terembe.

10:00 Jófej a tanár úr (7 gyerekes családapa), engem hív ki első előadónak, hogy addig tudjam megtartani, amíg Pötyi bírja. Hátamra felcsapom, kiállok, pendrive be, kiselőadás elkezd. Persze mindenki Pötyit figyeli…senkit sem érdekel a téma (pedig nagyon izgalmas, Tanár Úr, de komolyan). Pötyi, már nem álmos, mondat közben lecsatolom, leteszem a földre, hadd másszon. Mondom, mondom…Ó, az a számítógép zsinór, nem biztos, hogy ki kéne rángatni. Mondat közben futok, összeszedem a gyereket, leteszem magam mellé, hátha pár perc előnyre teszek így szert. Pár perc? Haha. Pár másodperc. Következő pillanatban épp a konnektort mentettem meg kislányom elszánt ujjaitól. Persze én folytatom a mondókámat, mintha mi sem történt volna. Igazából nekem már fel sem tűnik, hogy közben ide- oda rohangálok a gyerekért. De meg van.

10:00-11:45 A kiselőadás után is bent tudunk maradni, mert Pötyi rájött, hogy van egy csomó izgalmas ember, s annak egy csomó izgalmas cucca… Ő mászkál, én utána, és közben figyelünk.

11:45 Kézmosás, tisztába tevés, rohanhatunk a Tanulmányi Osztályra, vagy egyéb ügyintézésre. Ha fent vagyunk, akkor már intézzünk el mindent!

12:00 Ebéd a csajokkal. Ekkorra már Pötyi kezd kifáradni. A kajálásból játék lesz és írtó nagy nyöszörgés. Kaja gyors belapátol,gyerek felöltöztet, felcsatol, elköszönés a csajoktól, indulás a vonathoz.

12:30 Villamosra fel! Már megint annyian vannak, csak meg ne nyomják a gyereket.

12:40 Vonatra fel! Szépen, kényelmesen. Ez az! Megyünk haza! Pötyi előre forgat, kicsit nyöszörög, gyorsan levetkőztetem, s visszaforgatom, alszik tovább.

14:15 Leszállunk a vonatról, valaki azért elveszi tőlem a termetes női táskámat (talán sejtitek, hogy annyira nem könnyű, mint amilyennek álcázom )

14:30 Otthon beesünk az ajtón. Gyereket felviszem a kiságyba. Még alszik egy negyed órát. Ilyenkor nagyon kifárad. De én is.

15:00-19:00 Gyerek pörög, én hulla, apa hulla…gyerek felcsatol, fél óra küzdés, ha a szopi nem elég,alszik.
21:00 Csend, csend, csend….

Hát, őszintén, el sem tudom képzelni, hogyan tudnám mindezt végig csinálni hurci nélkül. Az egyetemen az órák 100%-a a 2-3. emeleten van. A lift nem működik, s ha működne, akkor is félemeletek között áll meg. Vagyis, cipelhetném a gyereket egész nap az épületben. Számomra a hordozás nem csak divat, hanem életforma, sőt az egyetlen megoldás is. Nagyon szeretem az egyetemet, a tanáraimat, de az épület még nincs felkészülve arra, hogy kisgyerekes anyák számára is elérhetővé tegye az oktatást. Ezért igenis nekünk, édesanyáknak kell megoldanunk, hogy alkalmassá tegyük a környezetünket arra, hogy így is tudjunk tanulni. Méltán mondhatom, a hordozás nálunk megmentette a tanulást! Nagyon-nagyon hálás vagyok, hogy a hordozás által olyan kapuk nyílnak meg előttem, amelyek enélkül elérhetetlennek tűnnének.

Hozzászólások

Hozzászólások