Szóval, nekem nem volt nőgyógyászom, fogadott orvosom. Nem titok, nem volt rá pénzem. A szülésem nem élmény volt, hanem trauma és  visszagondolva isteni szerencse, hogy nem történt nagyobb baj ,  se a terhesség alatt, se utána.  Viszont kaptam egy jó nagy szeletet a magyar közegészségügy egyik legmélyebb bugyrából: a szülészetből.

 

Kórházba kerültünk

Nade ott hagytam abba a múltkor, hogy hasra estem.

Kiengedtek minket szépen a kórházból, nem tagadom, szinte felszabadító érzés volt, hogy kint csicseregnek a madarak, kék az ég meg zöld a fű, viszont innentől kezdve, úgy kellett vigyáznom mint még előtte soha. A családom nagyon aggódott, így végül kaptam egy gárdedámot,az apámat. És mivel sose volt felhőtlen a kapcsolatunk, az, hogy a 30 négyzetméteres lakásban együtt kellett élnünk, csak rontott a kapcsolatunkon. Állandó volt a feszkó, de segítség volt, én pedig befogtam a számat.

A 38. héten elgurultam a nőgyógyászhoz, gondoltam visszaviszem a leleteket , de kezdtem magam nagyon furán érezni. Akkor már a terhesnadrágjaim se voltak már jók, nagyon szorította a pocakom. Hatalmas hasam volt. Azon a héten elmentem turni egy 42-es gatyát, hogy valahogy kibírjam ezt a pár hetet. Találtam is egyet, de ez se volt az igazi, így jól nevelt hippiként bevetettem a nagyágyút, a befőttesgumit. Rászerkesztettem a nadrág gombjára, és máris kényelemben voltam. Ezen persze jól szórakoztak a rendelőben mikor oda került a sor.

A utolsó vizsgálatkor kiderült, hogy iszonyúan magas a vérnyomásom (ami előtte soha nem volt, inkább nagyon alacsony volt). Az orvos közölte velem, hogy most szépen menjek haza a holmimért, és utána feküdjek be a szülészetre. Na már csak ez hiányzott.. de ez nem kívánságműsor volt. Szóval szépen hazamentem, összepakoltam, megebédeltem, és visszasétáltam a kórházba.

A nővér bekísért a szobámba. Már szépen vackoltam is volna be magam abba az agyon-keményítőzött vaságyba, mikor egyszercsak feltünt, hogy csupa vér az ágy. Nem volt rendesen kimosva. Azonnal szóltam a nővérnek,hogy ez undorító és vagy átraknak egy másik szobába vagy hazamegyek. Átraktak egy alapítványi szobába, ami tudni illik fizetős. Nem volt nagy különbség igazából. Ugyanolyan mocsok volt annyi különbséggel, hogy itt volt saját mellékhelyiség zuhanyzóval.

Sanszos volt, hogy valami gond van így 24 órán keresztül gyűjtenem kellett a vizeletemet egy kancsóba, elég kellemetlen volt, de mivel egyedül voltam a szobában nem érdekelt. Hajnalban iszonyú bűzre ébredtem, nagyon erős ammónia szagra. Megijedtem,azt hittem a vizeletemből jött. A reggeli vizitet nagyon megalázónak éreztem az orvos fintorgását, de mint kiderült nem nekem szólt, hanem a szobával már korábban gond volt. A csodás különfürdő bűzlött. Na ezzel a fordulattal jött a következő szobaváltásom.  A barátaimnak meg nem győztem megírni hova hozzák a csokiszállítmányt.

A következő lakosztályomban már nem voltam egyedül, addigra összehaverkodtam a takarítókkal is, úgyhogy mondhatjuk , hogy tiszta volt. Kezdtem megnyugodni.

Egy hétig lógattam a lábam, szépen mentem mindennap a CTGre, ahogy ezt kell. Kezdtem unni magam.

Aztán, egy  csütörtök hajnali vizsgálaton, bevonult hozzám az egész osztályon dolgozó „alakulat” és közölték velem hogy pénteken szülök és az esti vizit után pedig megkapom a ballonom. Megijedtem nagyon. Mi az, hogy ballonozás???

Nem értettem és bárkit kérdeztem nem válaszoltak, még szerencse, hogy van Google meg mobilinternet. Megnéztem mi az. Hát eléggé bepánikoltam. Szóval ez a kis lufiszerű valami amit a kedves orvos úgy helyezett fel, hogy sírva jöttem ki, szépen tágulgatott ott magának egész éjjel, én pedig a falat kapartam a fájdalomtól. Nem aludtam semmi egész éjjel, pedig jó lett volna pihenni, mert nagy dolgok vártak még ránk.

Reggel  hétkor szépen át kellett sétálnom a szülőszobára. A fáradtságtól és a fájdalomtól teljessen le voltam amorizálva. Senki nem volt velem, elkezdett fojtogatni a dolog. Hála istennek valahogy megérezte az egyik barátnőm, hogy jönnie kell és még időben tudtam vele beszélni, hogy most azonnal induljon. Így is lett. Azóta se tudtam neki megköszönni, hogy ott volt mellettem, nem is kellett, tudta. Vele kicsit könnyebb volt. Jöttek az első fájások.

Akkor hát szülünk

Elég vidám voltam még akkor ment a dumaparty közben, beszélgettünk, énekelgettünk (Macskaarisztokraták zenéit, ami azóta a kisfiam kedvenc meséje lett)

Aztán kezdődtek a durvább dolgok, jöttek az izzasztó fájások, amiket visszagondolva egy keleti mellett elfogyasztott chilis bab okozta hascsikaráshoz hasonlítottam. 5 centinél jártam ekkor. Azt hiszem innentől már elég zavaros, hogy mi következett mi után, de ha jól emlékszem burkot repesztettek.

Embertelen fájdalmaim voltak, szinte önkívületi állapotba kerültem. Könyörögtem, hogy hol van már az epidurál, de nem találták az orvost. Amikor végre sikerült előkeríteni addigra már szinte elájultam a fájdalomtól. Nem is vettem észre, hogy bevezették a csövet. Megkaptam az első epidurált. Aztán még vagy hat adagot.. Nagyon sok idő telt el a burokrepesztés óta.

Éreztem, hogy egyre gyengébb voltam. Nem reagáltam a beszédre. Baj volt. A baba pulzusa is el kezdett esni.

A következő pillanatban berontott az orvos (aki kb a harmadik orvos volt aki bejött, a nevét se tudtam, sőt azóta se ) és közölte velem hogy azonnal szedjem ki a fülbevalóimat, egy papirt és tollat adott a kezembe, alá kellett írnom,  és már toltak is be a műtőbe.  Én annyira megijedtem, hogy a remegni kezdtem és nem tudtam megfogni a fülbevalóm. Egy bent is maradt.

Felfektettek a műtőasztalra, és félaltatásba kerültem. Ennek ellenére mindent éreztem. Valahogy láttam magamat, magunkat kívülről. Szinte kirángatták belőlem a gyereket.

A függönytől nem láttam semmit, csak érzetem, hogy könnyebb lett valamivel a testem. Keresni kezdtem a szememmel a babát és akkor megláttam.

Végre itt a baba!

Tökéletes volt, olyan mint amilyennek a képzeletemben láttam. Egyszerűen sírtam és nem hittem el hogy ez a kis csoda lakott bennem. Egy másodpercre odatették a fejemhez. Aztán elvitték. Vannak foszlányok, hogy az egyik nővér szól, hogy valami baj van velem. Sose tudom meg mi történt akkor mert persze ez nem volt benne a zárójelentésben. Annyira emlékszem, hogy azt hittem összecsináltam magam és azért hüledezik. Összevarrtak, áttoltak egy másik szobába, ahol órákig feküdtem, egyedül. Nagyon fáztam, és üresnek éreztem magam. A kisbabám meg sehol nem volt. Pár óra múlva jött egy férfi és átrakott egy tolható ágyra, én viccesen meg is jegyeztem emlékszem, hogy milyen erős, hogy így elbír. Visszatoltak a szobámba. A babát még mindig nem láttam. Kérdezősködtem, mikor hozzák , de csak kitérő válaszokat kaptam, hogy nagyon gyenge vagyok és pihenjek most. Nem tudtam. Megírtam az apjának, hogy megszületett a kisfiunk. Aztán elaludtam.

Éjjel felébresztett a nővér, hogy jól vagyok-e. És hogy innom kellene, nem tudtam mozdulni se. Segíteni akart hogy feltápászkodjak, de sajnos közben megbotlott és rám esett. Beletenyerelt a sebbe. Én szinte orditottam a fájdalomtól, mire állította, hogy ő csak a combomra tenyerelt….

Reggel végre meghozták a kicsikémet. Gyönyörű volt. Kis pici szuszogó manó. Tiszta apja, le se tagadhatná… Vicces dolog ez, ki van találva, hogy mikor megszületik a gyerek akkor hasonlítson az apjára, hogy világos legyen a vaknak is, hogy kié.

Az icipici kis szájacskával bekapta a mellemet. Szopizott. Én még mindig nem álltam lábra , de ez senkit se érdekelt. Jött a család, anyukám. Nézegettük a kisbabát. Addig minden rendben is volt, amíg ott voltak, de mikor elmentek, nem tudtam mit kezdeni vele. A fájdalomtól alig láttam. Jött a nővér és megkérdezte, voltam-e pisilni és hogy kimásztam-e már az ágyból.

Nem, egyszerűen nem ment, kiabálni kezdett velem, hogy mégis ezt hogy gondolom.  Erőt vettem magamon és végül felálltam. Iszonyúan remegtem. Nem tudtam megfogni a babát, annyira nem volt erőm. Teljessen kikészültem. Elvitték a picit mert látták rajtam, hogy itt valami baj van. Meg kellett nyugodnom. Nagylevegő. Pihennem kellett. Így is lett. Aludtam egy kicsit és utána minden rendben volt.

Vártam a következő etetést , amikor bevonult egy orvos és egy nővér hozzám, hogy baj van és a kicsit most le kell vinni a koraszülött intenzívre, mert belázasodott.  Azt hittem megkövülök.

Valami baj van

Sírtam, nagyon sokat.  Annak ellenére, hogy gyakorlatilag nem tudtam járni, azonnal lementem hozzá. Kopogtatni kellett, egy nővér ajtót nyitott, megmutatta hol tudok felvenni köpenyt, hol mossak kezet, hol van a kézfertőtlenítő és végül hol fekszik a baba. Azt hiszem ekkor esett le, hogy össze kell szednem magam.

Szoptatnom kell, de mivel senki nem magyarázta el, hogyan kell így rosszul csináltam és vérzett a mellem, tej meg alig volt. Ekkor még nem lövellt be. A következő két nap borzalom volt, mivel begyulladt a mellem, mindennap bejött hozzám egy nővér hogy megfejjen. Ordítottam a fájdalomtól. A szobatársam  is sírt mikor látott. Iszonyat volt, de nem érdekelt, összeszorítottam a fogam és csináltam amit kell. Mindegy volt, hogy velem mi van, a szemem előtt csak az lebegett, hogy nekünk innen ki kell menni. És a gyerek akkor fog meggyógyulni, ha anyatejet kap.

Bakteriális fertőzést kapott születéskor. Valószínű azért, mert olyan hamar repesztettek burkot. És a hab a tortán, hogy 5 napba telt, mire észrevették, hogy én is lázas vagyok. De mit vártam, tényleg , napokig rám se néztek, konkrétan a branült is elfelejették kivenni a kezemből. Sőt a véres ágyneműt se cserélték le az állítólagos „elit” szobában.  De a legszomorúbb a dologban, hogy a szobatársam fizetős anyuka volt és láttam az érem másik oldalát, volt olyan, hogy engem nem is vettek észre napokig az orvosok, míg a “szomszédassszonynál” ment a seggnyalás. Már bocsánat, de nagyon gáz volt. Laza százhatvanezerért megveszed a kedvességet és az emberséget. Szép. No de teltek a napok, én szorgalmasan jártam le, a két cseppnyi lefejt tejemmel és a kőkeményre duzzadt-gyulladt melleimmel háromóránként a babához. Javulni kezdett. Éreztem, hogy napról napra jobban van. Én pedig napról napra szépen lassan anya lettem.

 Időközben az apja is jelentkezett, írt egy pár kedves szót….

Hazaengedtek minket. Segítségre szorultam, egyedül nem megy, be kellett látnom. Érdekes, van az a mondás hogy bajban ismerszik meg, ki a barát. Na nekem olyan barátaim vannak, akik Google táblázatban vezették, hogy mikor ki jön hozzám főzni és segíteni.  Nem így lett végül, mert leköltöztem a szüleimhez addig, míg összeszedjük magunkat, megerősödünk. Így a következő nagy dolog ami várt ránk az egy 300 kilométeres út volt és persze mint eddig, ez se volt egy leányálom……

 

Hozzászólások

Hozzászólások