Nem vicces!

Imádok röhögni! Az egyik legjobb élmény, ha a családi asztalnál jönnek-mennek a poénok, néha elég csak bedobni egy szót, egy idézetet. De ehhez kell egy kis idő. A kisbabának nincs humorérzéke. Legalábbis nem olyan, mint a nagyoknak.

A baba szinte mindent komolyan vesz. Még képtelen elvonatkoztatni, szimbólumokat alkotni, melyek segítségével elkülöníthetné, hogy mi komoly, és mi az, ami „csak vicc”. Ha az ovis tesó viccből megijeszti a totyogót, az teljesen érthető, hiszen apával rendszeresen játszanak ilyet, és mindig nevetés a vége. Az ovis honnan is tudhatná, hogy a kicsi nem úgy látja a világot, mint ő?  Nagyobb baj, ha apa, anya, nagyi, nagyapa, vagy a boltos bácsi várja el a kicsitől, hogy megértse, hogy a dolog nem komoly, „csak vicc volt”. Még nagyobb a baj, amikor a gyerek tiltakozását, rémületét nem veszik komolyan. Pedig egyáltalán nem ritka látvány a strandon a viccből vízbe lökött, dobott(!) kisgyerek. Láttam már olyan játékot, „mintha” az apa az emeletről „ledobná” a kicsit. És nem ritka az sem, hogy a felnőtt a csiklandozást akkor is folytatja, ha a gyerek már tiltakozik, hiszen „a csikizés olyan vicces”. A totyogó sírva fakad, a felnőtt pedig legtöbbször tovább nevet: nem érted? Csak vicc volt!

Néha nem tettek, hanem olyan szavak hagynak mély, fájdalmas nyomot a piciben, de a nagyobbakban is, amelyekre a szülők azt mondják később: nem mondtam komolyan, viccnek szántam. Kezdjük ott, hogy „ha rossz vagy, odaadlak a szomszéd néninek” (vagy bármi behelyettesíthető a mumustól addig, hogy bent hagylak az oviban). Folytassuk azzal, hogy „te is olyan hülye vagy, mint az apád”. Itt van még a „nem szeretlek”. Egy világ dől össze a gyerekben. Ártatlannak tűnik a „most szomorú a borsófőzelék, hogy nem etted meg”. Pedig nem az. Egy érzékeny lelkű kisgyerek, ha mindezt komolyan veszi – és miért ne tenné – bűntudattal nézi „szegény borsót”, és vagy legyűri, pedig már pont torkig van az étellel, vagy otthagyja, de lelkifuradlása lesz.

De vicces vagy!

A másik csapda, amikor a csecsemő, vagy kisgyerek tesz olyasmit, ami egyelőre vicces, de pár hónap múlva, vagy más szituációban már koránt sem lesz az. Soha nem felejtem el, amikor felkeresett egy család azzal, hogy a tíz hónapos gyerekük harap. Szopizásnál harapja a mellet, ha megölelik, harapja a felnőtt orrát, állát. Úgy gondolták, hogy a baba valamilyen rejtett lelki válság miatt így adja ki magából az agressziót. A kisfiú békésen kúszott, mászott a szőnyegen. Rágcsálta a rágókákat, pakolászta a kisautókat, teljesen jól elfoglalta magát. Majd apja felé vette az irányt. Apa viccesen integetni kezdett a baba felé a nagylábujjával, erre a pici négykézláb odakocogott, és beleharapott felkínált lábujjba. Azt vártam, hogy apa fájdalmasan felkiált, és corpus delictiként lengeti meg előttem zoknis lábát, hogy na, látom, ilyen nagy a baj. Ám az apuka nagyot nevetve – ránk sem hederítve – újra incselkedni kezdett a gyerkőccel, aki gurgulázva kacagott, és újra beleharapott a nagylábujjba. Pár pillanatig csodálkozva néztem, majd megkérdeztem, hogy mióta játsszák ezt a játékot. Kiderült, hogy amióta a baba egy picit is tud kúszni, ezzel csalogatja az apuka, és mindig nagy nevetés lesz a vége. „Hát nem aranyos?” Az anyukának hamar leesett a tantusz, ketten kezdtük el magyarázni szépen, finoman, hogy a baba számára a harapós játék jó dolog, minden egyes ilyen akció megerősíti abban, hogy a harapással örömet okoz. Azt azonban egyelőre nem tudja, hogy apa lábujjába harapni oké, anya mellébe vagy állába harapni viszont nem. Ugyanilyen módon erősíthetünk meg nemkívánatos akciókat, ha nevetünk, amikor akár véletlenül is meghúzza a hajunkat, ki akarja tépni a fülbevalónkat, vagy más módon fájdalmat okoz nekünk. Természetesen nem kell megszidni, bántani, de jobb, ha megállunk egy pillanatra, és egy-két szóval jelezzük: ez fáj.

Soha ne vicceljünk?

Természetesen lehet viccelni, de a pici gyerek képességeihez, érzékenységéhez mérten. Vegyük mindig komolyan a jelzéseit. Van baba, aki már a kukucs játéktól is megijed, ha eltűnni látja az anyukája arcát. De a legtöbb baba ezt élvezi, sőt imádja. Ha a mi babánk szereti, akkor csak rajta, akár bújócskázhatunk is. Van baba, aki szereti, ha csikizik, van, aki egy határig csak. Vegyük észre, hol a határ. A szóvicceknél gondoljuk át, számára mit jelenthet, az ő tudásával hogy értheti. Állandó szabály legyen, hogy se a külsejéből, se az ügyetlenségéből, adottságaiból soha ne csináljunk viccet. És a szeretetünk megvonásából sem. Ha valakit nem szeretnek, az soha nem vicces!

Hozzászólások

Hozzászólások

A szerzőről: Sződy Judit

Érettségi után nem vettek föl az egyetemre, így egy évig dolgoznom kellett. Nagy szerencsém, hogy rögtön a mélyvízbe dobott a sors - egy gyermekpszichiátriai osztályon kaptam állást, ahová komoly pszichés problémákkal kerültek be a gyerekek, négy évestől tizennyolc éves korig. Ott éreztem meg, hogy képes vagyok a segítségkérőre ráhangolódni, és tolerálni a másságot. A következő évtől egyetemre jártam, okleveles pszichológusként végeztem. Az egyetemi évek alatt született meg három fiam, akik azonnal gyakorlati tapasztalatokhoz juttattak. A szakdolgozatom írása során nyolcvan anyával készítettem interjút szülésről - szoptatásról, ez nagyon megerősített abban, hogy kevésbé az anya alkata, mint a megfelelő szoptatási gyakorlat, a szoptatáshoz kapott segítség és lelki támasz számít abban, hogy a szoptatás addig tartson, míg az anyának és gyermeknek egyaránt jó. Gyes mellett újságíróként dolgoztam, állandó témám a várandósság és a szülés utáni első évek kérdéseinek földolgozása: a szülő-gyerek kapcsolat, a nevelés és a szoptatás volt - és ma is az. Csatlakoztam A "Szoptatásért" Magyar Egyesülethez, ahol lehetőségem van tapasztalt szakemberekkel együtt dolgozni, hozzáférek a legfrissebb szakirodalomhoz, és lehetőségem van külföldi konferenciákon is részt venni. A MÉRCE Egyesület keretei között dolgoztam a magyarországi szülészeteket felmérő munkában, melynek végeredménye a két Születéskalauz (majd a Sanoma Kiadó munkatársaként a Hol jó szülni?) című könyv, ami több ezer családot segített - és azóta is segít - tájékozódni a szüléssel kapcsolatos ajánlások, a szülészeti gyakorlat és a szülés körüli események (pszichés változások, szoptatás stb.) terén. 1999-ben megszületett kislányom, aki már élvezhette előzőleg megszerzett tapasztalataim gyümölcsét. A "gyerekezés" mellett továbbra is állandó újságírói munkát végeztem, kismamaklubot vezettem, az Alternatal Alapítvány tanfolyamán tartottam a szoptatásról szóló nap beszélgetését, és egy internetes szolgálat szoptatási tanácsadójaként is dolgoztam. Ezeket a feladatokat továbbra is ellátom, azzal a különbséggel, hogy 2003-ban megszereztem az IBCLC (International Board Certified Lactation Consultant) címet, így hivatalosan is szoptatási szaktanácsadónak tekinthetem magam. 10 évig a Kismama magazin, és három évig a babaszoba.hu szerkesztője voltam, jelenleg a HelloBaby magazin külsős újságírója vagyok. munkám során napi rendszerességgel kerülnek elő csecsemőgondozással, neveléssel, szoptatással kapcsolatos kérdések, amelyekre - a dolog természeténél fogva - mindig naprakész válaszokat kell adnunk. Mindennapjaim része a telefonos tanácsadás - az ország minden tájáról, sőt külföldről is kapok hívásokat. Jelenleg az Uzsoki utcai Kórház szülészetének laktációs szaktanácsadója vagyok. Úgy érzem, hogy munkámban sokat segít az a tárgyi tudás, amit a tanulmányaim során megszereztem, azok az információk, amiket a családoktól anyáktól kapok, és az a több, mint tizenkilenc év, amit eddig gyakorló szülőként töltöttem el. http://www.szody.hu