Mindenkinek, aki valamilyen formán érintett a témában és segítség lehet számára, vagy nincs kapcsolódási pontja, csak szeretne megborzongani kicsit és velem örülni.

Két éve már, hogy feltöltöttem egy képet a Liliputi csoportba, amin kislányommal és csatosunkkal élvezzük a szabadságot. Talán van, aki még emlékszik is rá. Az apropója az akkor még friss balesetünk volt. Ennek elmesélésére és a tapasztalataim megosztására írom ezeket a sorokat.

Egy szép nyári reggelen, a szokásos zebránkat, természetesen zöld jelzés mellett igyekeztünk átszelni, de a sorsnak más tervei voltak. Balról, nagy sebességgel feltűnt egy autó és életemben először éreztem a tehetetlenséget. Mivel már, ahogy utólag a rendőrségi jelentésből megtudtam, 5,5 métert megtettünk a kijelölt átjárón, csak annyit tehettem, hogy haladtam tovább és bíztam a sofőrben. Aztán bekövetkezett a legrosszabb; az első ütés a bal vádlimon ért. Innen egy kicsit összefolynak a dolgok, inkább képek és érzések vannak meg, ahogy repülünk. Onnan ismét tiszta minden, mikor már az aszfalton feküdtünk. Többes szám, hiszen, az akkor még nem egészen kétéves kislányom is ott csücsült végig a hátamon. Utólag elemezve, óriási szerencséjére. Öröm az ürömben, teljesült számomra minden anya álma, el tudtam vinni a balhét. Hat helyen tört a medencém, de a kicsi megúszta zúzódásokkal és karcolásokkal. Inkább bele se gondolok, hogy mi lett volna, ha gyalog jön a pici lábain, a pici magasságával, vagy akár, ha babakocsiban van. Mély hálát érzek a hurcink irányába, hogy megvédte a gyermekem. Nekem nem is kell több bizonyíték rá, hogy egy jól beállított, háton hordott csatos esetén az anyuka tömegközéppontja minimálisan tolódik el, hiszen nem pördültünk meg a levegőben, nem estem rá a gyerekre. Na, ezért is olyan könnyű háton cipelésnél a csemete.  

A történetben ekkor még az aszfalton fekszünk, a jobb oldalunkon. Az első, ami beugrik ilyenkor, hogy vajon mi van a gyerekkel. A felső testem jól mozgott, így gyorsan kioldottam a csatos mellhevederét és felül elhelyezkedő vállkörét. Ekkor egy idegen felkapta a lányom (nem túl helyesen, hiszen nem volt kizárható a nyaksérülés esetünkben), szemmel gyorsan végig mértem: nincs nyílt törés, mindene mozog, nincs látható komolyabb vérzése, „egészségesen” sír. Közben a mentőket valaki már hívta, így én előhámoztam a táskámból a telefonom és a férjemet tárcsáztam. Mivel szinte a ház előtt ütöttek el, egy pillanat múlva ott is volt, és átvette a gyereket. Innentől tudtam magamra koncentrálni. Finoman megmozgattam a bokáim, lábfejeim, s örömmel fedeztem fel, hogy rendesen mozognak. Azt éreztem, hogy a medencém a keresztcsontomnál szörnyen fáj és furcsa érzésem volt szeméremcsont tájékon is; ott valami nem úgy áll, ahogy kellene. Szerencsés volt, hogy az oldalamon voltam, így már eleve szinte stabil oldalfekvésben, nem kellett sokat dolgoznom rajta, hogy tényleg abban legyek. Ekkor még segít ebben az adrenalin is. Aztán ahogy az kimegy, egyre erősödik a fájdalom. Sokat segít, ha fejben nyugtatjuk magunkat, ha jön az ájulás érzet, koncentrálunk ellene, akár csukott szemmel, ha úgy könnyebb. A belső vérzés veszélye miatt, figyeljünk rá, hogy nem érzünk-e fokozott, fokozódó feszülést a hasunkban, nem fáj-e a hasunk is. Közben igyekezzünk kommunikálni a külvilággal, ha van erőnk, meséljük el mit érzünk, hogy vagyunk. És már itt kezdjünk el arra gondolni, hogy a profi sportolók, pláne az extrém sportolók milyen sebességgel épülnek fel, milyen sérülésekből és tudatosítsuk, hogy mi is képesek vagyunk rá! Ezek sokat segítenek a pánik elkerülésében, ami már fél siker a gyógyulás felé. Mire ezekkel végzünk, szerencsés esetben már a mentők is megérkeznek. A kicsiért gyerekmentő jött, engem egy külön mentő vitt a kórházba. A pánik ilyen kizárásával és a fegyelmezett koncentrálással meglepő eredményt sikerült elérnem, a kórházban az egyik Doktor bácsi mosolyogva, de megdöbbenve mondta, hogy a vérképemben a szokásos traumás sérülésnél romló eredmények nálam nem, hogy nem csökkennek, de egyenesen emelkednek.

A kórházban

A csoda bizonyosságot nyert, tetőtől talpig átvizsgálták a kislányom, de minden rendben volt vele, két nap megfigyelés után ő már haza is mehetett. Részemről a baleset után jött a hosszú felépülés. Mind testileg, mind lelkileg. Legelőször csak annyit tudtam meg a röntgen végén: „Szegénykém, itt már nem lesz gyerek!” Azt hiszem, ez nem egy olyan mondat, amit bárki hallani szeretne ilyenkor. Az ilyen negatív, nem feltétlenül megalapozott félinformációkat igyekezzünk kizárni. Természetesen kérdezzünk utána, de inkább a traumatológus véleményére adjunk, aki leginkább a műtét után tud mit mondani. Esetemben is kiderült, hogy a medencém formája megmaradt, nem láttak kizáró okot egy gyógyulás utáni várandósságra. Nálam a műtét 3 nappal később történt (fránya hétvége), de annak másnapján már jött is a gyógytornász, és én újra a lábaimon álltam! Persze csak max. fél percet, majd szinte visszazuhantam az ágyra, de ez így is egy óriási eredmény volt akkor. Másnap már egy pici lépést is tettem előre, majd hátra. És ez a táv napról napra javult. Két hét leforgása alatt már a fél folyósót átszeltem járókerettel. Közben az ülést, egyenes háttal, majd előre dőlve is gyakorolgattam, döntögettem a saját időrekordom. Óriási öröm, újra ülve megenni az ebédet. Közben sok aprósággal küzd az ember, pl. a lábaim az ágyról lerakni még könnyebb volt, de visszarakni még sok gyakorlás kellett (nyavalyás gravitáció ). Senki se hitte volna, hogy két hét leteltével már a hazautamat szervezhetem. Akkori állapotomban ennek a legjobb módja a betegszállító volt. Ebből van államilag finanszírozott és magán lehetőség is. Utóbbi esetben nem kell várni, pontosan tudjuk, hogy mikor jönnek majd értünk, de előző nap le kell foglalni. Az első nagyobb győzelmem, a kislányom második születésnapjára otthon voltam!

Otthon

Hazaérve is folytatódik a munka, ilyen esetben lehetőség van a területileg illetékes, házhoz járó gyógytornász segítségét kérni, a háziorvoson keresztül. A legnagyobb javulást persze egy rehabilitációs központban lehet elérni, de én egyrészt boldog voltam, hogy végre a kis családommal lehetek, másrészt az első 2-3 hónap amúgy is az erősödésről és sok pihenésről szól. Hogyan támogathatjuk a gyógyulást a tornán és pihenésen túl? Sok vitaminnal, és bármivel, amiről úgy érezzük, hogy segíthet (krémek, tens készülék, masszírozás (nálam pl. talp) stb, mindent érdemes kipróbálni, ami szimpatikus és nem árthat, hiszen nem vagyunk egyformák). 

A férjem egy hős, hiszen ebben az időszakban egyedül vitte a háztartást, kiszolgált engem és ellátta a kislányunkat is, mindeközben otthonról dolgozott. Ahogy erősödtem (elhagyhattam a járókeretet és mankókra válthattam), bejelentkeztem a hozzánk legközelebbi rehabilitációs központba, ahol a Nappali Kórházba sikerült is helyet kapnom, azaz minden reggel a szokásos kört csináltuk, a kicsit kiraktuk a bölcsibe, engem pedig bevitt a férjem kocsival a rehabra. Ott egész nap intenzív tornázás várt. Csoportos -, egyéni -, vízi tornák, masszázs, esetemben gyógykrémes derék pakolás, de problémától függően még más kezelések is várják a betegeket. Ezekről a Főorvos dönt a felvételkor, persze menetközben is konzultációk, állapotfelmérések vannak. Nagyjából 2 hónapot töltöttem így, de a fejlődésem magáért beszélt. Érkezéskor nem tudtam annyit ülni, míg felvették az adataimat a nővérszobán. Szerencsére ágyat is biztosítanak, a tornák közötti pihenésre. Pár héttel később a belefektetett munka meghozta a gyümölcsét, egyre többet tudtam gyalogolni, már a belső betegszállítót se kellett igénybe vennem az uszodához. 

Kb. félidőben lett annyira erős a lábam, hogy azt éreztem, a vezetés sem probléma, megfelelő erővel vagyok képes a pedálok használatára, akár vészfékezés esetén is. Egy biztonságos helyen ki is próbáltuk, és a nap fényesen ragyogott, újra önellátó lettem. Közben a kislányunk is megszokta a helyzetet és ügyesen alkalmazkodott, magától be- és kimászott az autóból, így el tudtam kezdeni bölcsibe hordani, egyedül (persze itt még csak kis, 2 km-es távokról beszélünk). A sok apró siker mellett, melyekbe mindig kapaszkodtam, ez ismét egy óriási mérföldkő volt számomra. Mire letelt a rehabilitáció, jelentkeztem is a munkahelyemen, hogy újra képes vagyok otthoni munkavégzéssel dolgozni. Mellette folytattam itthon is a tornákat, amiket tanítottak, beszereztünk egy elliptikus trénert az állóképesség javításhoz (biciklin ülni kellemetlen még mindig). 

Sajnos nálam még egy orvosi műhiba is volt, így végül a kezdeti gyors javulás után becsült 1 év alatti felépülés 1,5-re nyúlt ki, de ez már egy másik történet. A tapasztalat ennek kapcsán is az, hogy hallgassunk a testünkre, a megérzéseinkre és ne hagyjuk magunkat lerázni, ha úgy érezzük, hogy valami nem ok. A lelki dolgokon még sok munka van, vannak félelmeim, de nincsenek már rossz álmaim sem és a legfontosabb, hogy a kislányunk nagyon gyorsan túltette magát a baleset után pár hónappal már egyáltalán nem volt rémálma. Ehhez persze nagyon sokat beszélgettem vele a dologról és mindig igyekeztem megnyugtatni, hogy jól vagyunk, nincs semmi baj, anya is meggyógyul és már egyre jobban van. Amit sose gondoltam volna, hogy a hurcizás ilyen megszakítását a kislányom és én is úgy éltük meg, mintha egyik napról a másikra az anyatejtől kellett volna idejekorán elválasztani. Kellett egy közös búcsú, mikor már elég erős voltam hozzá, hogy kicsit felvegyem benne, még utoljára félálomba ringattam és ezzel elköszöntünk szeretett csatosunktól.

Lezárás

A történetet januárban sikerült nagyjából lezárni, ekkorra a fájdalmaim elenyészőek voltak, el tudtam hagyni minden fájdalomcsillapítót és szinte visszanyertem az életem. Teljesen már sosem leszek egészséges, valamennyi fájdalom mindig megmarad (csúnya frontok), de a jó kontroll eredmények után az orvosok (traumatológus, neurológus, nőgyógyász, stb) egyhangúan kijelentették, készen állok egy várandósságra. Itt éreztem először azt, hogy visszakapjuk, amit elvesztettünk (idő, lelki- és testi fájdalom), mert gyakorlatilag a következő hónapban már két csíkos lett az a bizonyos teszt. Ezután jött a még nagyobb meglepetés, az első ultrahangon kiderült, hogy ikreket várunk. A történetünk innen folytatódik és már azt is tudom, hogy két Coral-Sand karikás került fel a babakelengyémre.

Sz. Zsófi

Hozzászólások

Hozzászólások

A szerzőről: Liliputi

Alapfilozófiánk, hogy szülőként mindannyian merjünk hinni magunkban, megérzéseinkben, ösztöneikben, így termékeinkkel mi mindig ezt a célt igyekszünk támogatni. Hisszük, hogy ha szeretetben, békében és összhangban neveljük gyermekeinket, akkor egy testileg és lelkileg egyaránt egészséges, nyitott emberi kapcsolatokkal teli társadalmat alapozunk meg. Mindezért nem kérdés, hogy üzleti sikereink tartalma mögött számunkra mindig az az igazi öröm, ha személyesen, vagy termékeinken keresztül áttételesen hozzájárulhattunk egy-egy családi mindennap egészségéhez, kötődéséhez, öröméhez.