Ellenkezik, sír, eltolja magát, kirúgja a lábait, elszalad a csatos elől? Ismerős helyzet? Hát, akkor üdv a hurcisztrájk egyik etapjában! Na de vége lesz vajon?

A hordozásra nagyon könnyű világmegváltóként tekinteni, főleg, ha egy addig nehézséget okozó mindennapi helyzetre adott nekünk megoldást. Nem aludt a baba nap közben vagy folyton felébredt? Kendőben meg órákat szuszog. Nem fér fel a babakocsi a villamosra, de a Lili-taiban hátravéve máris miénk az egész Városliget, bármikor… Nem lehet az oviba bevinni az alvó kistesót a kocsiból, de a karikásba becsempészve fel sem riad és egyszerűbb a reggelünk… Aztán egyszer csak valami megváltozik, borul a napi rutin és a végre kiszámítható időszakok helyett felüti a fejét a kétségbeesés (most mi lesz?) és a kétkedés (nem jó neki?).  Pedig a válasz a lehető legegyszerűbb, hiszen valószínűleg éppen csak egy újabb fejlődési állomáshoz érkeztünk.

A csecsemők teljesen éretlenül születnek, mind fizikai, mind lelki szempontból. Az idegrendszerük éppen úgy érik, ahogy a testük is apránként alkalmazkodik az izmok megerősödésével a járáshoz, vannak kikerülhetetlen és elodázhatatlan lépcsőfokok amiknek köszönhetően a kisbabánkból majd egy érdeklődő, ügyes, kíváncsi gyerek válik. A bőrkontaktus fontosságára már a nyolcvanas években felhívták a kutatók a figyelmet. Kényszerű megoldások vezettek a bőr-bőr érintkezés fejlődésre való pozitív hatásának igazolásához, amikor is egy kolumbiai kórházban éppen nem akadt elég inkubátor a nagyszámú koraszülöttnek és testmeleggel próbálták őket melegíteni. Az orvosok pedig arra lettek figyelmesek, hogy az anyai melegben részesülő babák adaptációja gyorsabb és hatékonyabb is volt, mint akiket a műszerekkel melengettek. Azóta azt is tudjuk, hogy a bőrkontaktus a kortizol-szintet is kiválóan képes szabályozni, vagyis minél többet tölt az ölelésünkben a babánk, annál alacsonyabb a stresszhormon-szint, ami támogatja az idegrendszert a minél hatékonyabb fejlődésben is, hiszen az energiáját nem a szorongás emészti fel. És itt érkeztünk el a hordozás és az idegrendszer fejlődésének kapcsolatához. Azt biztosan tudjátok (vagy a blogcikkek között könnyen utánajárhattok), mekkora élettani előnyökkel bír már önmagában az, ha testközelben tartjuk a babáinkat. Éppen a kevesebb stressz az, ami jótékonyan hathat a baba fejlődésére, ami miatt az egyes fejlődési ugrások még inkább felismerhetőek lesznek. Feltételezve azt is, hogy a testközel segít a babáink korai jelzéseinek felismerésében (és szükségleteik válaszkész kielégítésében), nagyon látványossá válhatnak ezek az ugrások. Mivel a baba bőrkontaktusban van velünk hordozás közben, a legapróbb izommunkát is magunkon érezhetjük. Amikor ezek egyre erőteljesebbé válnak a törzsizomzat erősödése folytán, az akaratlagos mozdulatok megtanulását követően, az egyes mozgásformák tanulási folyamatát is szó szerint a saját bőrünkön érezhetjük. És hirtelen a bújósságot felváltja valami egészen más, ami egészen a komoly tiltakozásig fajulhat mármilyen megszorító intézkedés (azaz a hordozás) ellen. Na, ezt nevezzük hurcisztrájknak.

Az idegrendszeri folyamatok jelentős része genetikusan kódolt, más részük  környezeti hatások (elegendő inger, testkontaktus, szociális tényezők) következtében fejlődik. Ebből következik, hogy vannak elodázhatatlan történések, s ezek bizony sok esetben összefüggenek a testi fejlődéssel is. Az első ilyen nagy állomás talán a legkönnyebben megugorható, hiszen nem jár együtt a nagymozgások kiteljesedésével, ez a távolra fókuszálás, mely során a szem izmainak erősödése következtében megtanul a babánk fókuszt váltani közeli és távoli látnivalók között. Azonban a ded már ekkor is aktívan igyekszik tudomásunkra hozni, hogy valami egészen mást szeretne csinálni, mint békésen szuszogni a mellkasunkon. Tenyérrel eltolja magát, lefelé kukucskál, ha az eszköz feszessége vagy anyaga megengedi, oldalra tekeredve keresi a látnivalót, ami kielégíti aktuálisan legfontosabb szükségletét, mégpedig hogy messzire nézelődjön. Ekkor viszonylag könnyen segíthetünk ebben, hiszen a legtöbb esetben csípőre vagy hátra kötve máris szélesedik a látószög és élvezhetjük tovább a hordozást.

A forgástanulás a másik ilyen korai szakasz, amikor is a hátára fektetett babánk már egy pillanatig sem marad nyugton, ilyenkor már egy pelenkázás is kihívás lehet. De ugyanezt a folyamatos mozgáskényszert és szabadságvágyat tapasztalhatjuk aztán ütemesen a kúszás-mászáshoz szükséges váltott lábas mozgás gyakorlása közben vagy éppen a járni tanuláskor. A kendős kötések feltételezik az enyhén megemelt térdeket kötés közben (és hordozás közben is, bár ha a feszesre húzás sikeres, akkor az a pozíció jól megtámasztott, így már biztonsággal indulhatunk útnak), a térdhajlatba kerülő egyenletesen meghúzott maradék kendőköteg illetve a szövött kendő diagonális rugalmassága megengedi azt a fajta kiemelkedő-visszasüllyedő „lovacskázást”, amivel ez az időszak kényszerűen együtt jár. Extra biztonságot adhat egy, a babánk aktuális méreteinek megfelelő derékpántos eszköz, legyen az akár a Lili-tai, akár a csatos, hiszen ott alulról eleve rögzítettük a baba helyzetét.

Szerencsére ezek az időszakok átmenetiek – evolúciósan a gyermekek az első 2-3 életévben még igénylik magát a hordozást -, így a mozgásfejlődési ugrásokat követően jellemzően minden visszatér a rendes kerékvágásba, azaz ahogy csökken az késztetés az új mozgásforma elsajátításával a gyakorlásra, illetve ahogy a babánk értelme is egyre inkább kinyílik, úgy lehet egyre jobban együttműködni vele hordozós helyzetekben. Hurcisztrájk volt, van és lesz is, minden babánál, akit rendszeresen hordoznak. Nem véletlen, hogy számtalan hordozós szleng alakult ki erre az időszakra, sokan nevezik hurcitrollnak, batyutrollnak vagy éppen hátisárkánynak az önállósodni vágyó gyerkőcöt. A közös ezekben a helyzetekben a kisgyermekkor legalapvetőbb igazságával leírható: semmi nem tart örökké. Sőt, meglehetősen gyors ütemű rugalmasságot kíván a családtól. 

Gerhát Petra

Speciális hordozási tanácsadó

Hozzászólások

Hozzászólások