Gyerekkoromban nálunk más volt a karácsony, mint a mostaniak. Plafonig érő karácsonyfa állt a nappaliban, mert húsz éve (van az huszonöt is…) még nem igazán gondolt senki a zero wastre, vagy a klímaszorongásra. Kicsi, vidéki városban nőttem fel. Ott lakott az egész családom. A szüleim, nagyszüleim fiatalok voltak, így az egy távoli nagymama vonatra pattant minden karácsonykor és nálunk töltötte az ünnepet. A lényeg, hogy együtt voltunk. Jó volt minden úgy, ahogy volt. Az angyalka csengetett, mi az öcsémmel berobbantunk a szobába, ott állt az a gondosan feldíszített fa, amit apa vágott ki és anya díszített olyan gyönyörűen mint a képeslapokon. Nagyszülők velünk, finomságok az asztalon, játékok a fa alatt, a vacsora után unalomig nézett karácsonyi filmek, társasjáték, később hajnalig tartó könyvolvasás. A következő napok pedig lassú semmittevéssel teltek. De együtt. Mindig együtt. Én nagyon szerettem így.
Aztán annyi minden történt, hogy felidézni is hosszú, néhol még fájdalmas is lenne. A lényeg, hogy ebből az együtt ünneplő, lelassuló családi ünnepből egy háromnapos rémálom lett felnőtt koromra, ahol minimum egy családtag mindig hiányzott, sokszor én magam, ahol volt minden: rohanás, kiabálás, megsértődés, kibékülés is persze, de volt tényleg minden, csak nyugalom, lelassulás és ünnep nem.
Lehetne bogozni, hogy mi változott meg, mi veszett el, de olyan egyszerű (és egyben annyira összetett) a válasz: minden. Minden megváltozott. Gyerekek nőttek fel, szülők, nagyszülők öregedtek meg, távolságok növekedtek, bejött a képbe előbb a másik családja, aztán a közös család, és az utolsó karácsonyt még egy világjárvány is bonyolította. Nálunk eltűnt a varázs. Hiába fogadtam meg minden évben, hogy az idei más lesz, hogy nem fogok rohanni egyik rokontól a másikhoz, hogy nem veszekszem senkivel, sem a dekoráció színén, sem azon, hogy mikor legyen az indulás a következő nagymamához. Valami mindig közbejött. Fáradtság, szerelmi bánat, egy rosszul elejtett megjegyzés, és már állt is a bál. Én már csak túl akartam lenni az ünnepi hajtáson, a családlátogatásokon, a nagy evés-iváson. Biztosan minden családban van egy Grincs. Nem kérdés, hogy nálunk ki volt az.
Aztán tavaly december közepén megszülettek az ikreink. Hat héttel későbbre vártuk őket. De azokban az utolsó hetekben, két babával a pocakban az egyetlen karácsonyi hangolódást egy séta jelentette a Liliputi hordozós kabátomban. Másra már nem maradt sem idő, sem energia. Már úgy voltunk vele, hogy 2020-ban a karácsonyt mi inkább kihagyjuk. Néhány nappal szenteste előtt jöhettünk haza a koraszülött osztályról, az én családom Magyarországon, az olasz család a lockdownban, fa sehol, ajándékok a szállítók dobozában. Mégis, ahogy ott volt az a két kis apró csomag, az a két új élet, nem tudtunk nem karácsonyi hangulatba kerülni. Hiába fáradtság, hiába a szülés után megviselt test, hiába a káosz, amit egy újszülött ikerpár okozni tud a kezdő szülők életében, karácsony lett. Az udvarról bekerült az előző évből elszáradt fenyő, az előző évi mézeskalács díszek, fényüket és illatukat vesztve lógtak a csupasz ágakon, az ajándékok újságpapírba csomagolva, de mégis… valami kezdett visszaszivárogni azokból az elveszett karácsonyokból, amik az én gyerekkorom voltak. A lányaim hozták vissza az elveszett karácsonyok szellemét.
Idén már hetek óta szárítom a növényeket, simogatom a csomagolópapírokat, keresgélem a régi csipkéket és szalagokat a karácsonyi csomagoláshoz. December eleje óta hallgatjuk rongyosra a Christmas Classic albumot a Spotify-on. A lányok rázzák az apró pelenkás feneküket a székbe kapaszkodva, amikor megszólalnak az ismerős dalok, ilyen ösztönösen tör belőlük elő a tánc, hogy az örömöt kifejezze. Készült már illatos aszalt gyümölcsös karácsonyi mince pie, rugelach, mézes puszedli, volt már hó, megvolt az első szánkózás, ajándékok beszervezve, de idén ez sem lesz elég a karácsony hoz. Kell még két Liliputi csatos hordozó és egy bőrönd is. Nem, nem a fa alá. A fa elé…
Készülünk a boldog karácsonyra, készülünk otthonra. Idén két év után úgy döntöttünk, hogy Magyarországon ünneplünk az én családomnál. Karácsony előtt megpakoljuk a bőröndöt az olasz gasztronómia remekeivel és nekivágunk. Szerettem volna egyszerű karácsonyt. Ez nem lesz az. Két egyéves gyerekkel utazni autóban és repülőn nem egyszerű még akkor sem, ha a karácsonyi káoszban úszó reptéren most is a Liliputi lesz a társunk. A lányok más ágyban alszanak majd, nem a megszokott ételeket eszik, a szeparációs szorongást pedig megfejeljük egy halom rokonnal. De még így is. Én már nagyon várom. Mi már nagyon várjuk. Persze, család voltunk tavaly karácsonykor is, de szerintem fel sem fogtuk. Így nekünk most lesz egy második első karácsonyunk. Én most erre nagyon vágyom.
Pilinszky János gondolatait szeretném nektek adni a fa alá:
“Gyermekkorunkban éltünk így. Vágyakoztunk arra – ami biztosan megjött. Télen: az első hóesésre. És várakozásunk ettől még semmivel sem volt kisebb, erőtlenebb. Ellenkezőleg: nincs nagyobb kaland, mint hazaérkezni, hazatalálni – beteljesíteni és fölfedezni azt, ami a mienk. (…) Az a gyerek, aki az első hóesésre vár, – jól várakozik, s már várakozása felér egy hosszú-hosszú hóeséssel. Az, aki hazakészül, már készülődésében otthon van. Az, aki szeretni tudja azt, ami az övé, szabad és mentes a birtoklás minden görcsétől, kielégíthetetlen éhétől-szomjától. Aki pedig jól várakozik, az időből éppen azt váltja meg, ami a leggépiesebb és legelviselhetetlenebb: hetek, órák, percek kattogó szenvtelen vonulását. Aki valóban tud várni, abban megszületik az a mélységes türelem, amely szépségében és jelentésében semmivel se kevesebb annál, amire vár.”
Azt kívánom legyen mindenkinek várakozásokkal teli boldog karácsonya. Szeretett és szerető emberek között, meleg karácsonyi vacsorával a hasakban, es békével a lélekben. Találja meg mindenki az elveszett gyerekkorok karácsonyát. Igazán, tényleg, szívből kívánom ezt. Mindenkinek.
Bernadett
Hozzászólások
A szerzőről: Horváth Bernadett
Almásy Csilla
Kovácsné Augusztinyi Andrea
Boldis-Molnár Anna
Danko Petra
dr. Aschenbrenner Zsuzsanna
Ferencz Judit
Haragh Ági
Holik Tünde
Hornyák Mariann
Horváth Bernadett
Kis-Várday Júlia
Séllei Lilla
Haklik Márta
Mészáros Emese
Monok Sára
Ócsai Dorka
Pádár Judit Vivien
Palágyi Kata
Pap Valéria
Gerhát Petra
Pollák Viktória
Somlai Dudi Júlia
Szabó Anna Eszter
Sződy Judit
Ábrahám Vanda
1 hozzászólás
szólj hozzáBár most (nyáron) olvastam a bejegyzést, de nagyon melengető volt olvasni, és nagyon várom az első karácsonyt a kisfiunkkal mert azt érzem, hogy nekem is vele együtt fog visszatérni a karácsonyi varázs.
Hogy tetszett?