A válaszkész nevelést gyakran vádolják azzal, hogy a gyerek elkényeztetéséről szól. Ez nem feltétlenül csak azért fordul elő, mert felületes ismeretekkel rendelkezik, aki ezt gondolja. Gyakran magának a válaszkész szülőnek is dilemmát okoz, hogy amit tesz, az válaszkész vagy elkényeztető.
A két fogalom lényegi különbsége, hogy míg a válaszkészség azt jelenti, hogy figyelünk a gyermekünk valódi szükségleteire, és reagálunk rá, addig az elkényeztetés azt jelenti, hogy minden óhaját teljesítjük, sőt olykor olyan dolgokat is megteszünk amit a gyerek nem is kér és nincs is rá szüksége. Ez így egyszerűen hangzik, de hogyan lehet megkülönböztetni gyakorlatban, hogy mire van szüksége a gyerekünknek?
Az életkor ebből a szempontból fontos szempont. Ha úgy beszélünk erről, hogy nem vesszük figyelembe a gyerek életkorát, akkor az mindenképpen félrevisz. Az emberi alapszükségletek egyetemesek, vagyis alapvetően a felnőtt ugyanúgy igényli az ételt, italt, pihenést, testkontaktust, biztonságot, mint a csecsemő. Abban viszont már hatalmas különbségek vannak egy csecsemő és egy totyogó között is, hogy ezek a szükségletek hogyan jelennek meg, mennyi ideig tudjuk elhalasztani a kielégülését és milyen módon tudjuk ezeket kielégíteni. Csecsemő korban, ha elköteleződünk a válaszkészség mellett akkor “csak” a szükségletek felismerése és kielégítése a dolgunk.
A babának nincsenek óhajai, nem manipulál, egyszerűen csak jelzi a diszkomfort érzetét a szülő pedig keresi rá a megfelelő választ. Azok a fennmaradt régi hiedelmek, hogy a baba manipulál, tudatosan irányítani akarja a szülőt azért abszurdak, mert erre a kisbaba intellektuálisan nem képes. Még arra sem képes eleinte, hogy saját magát elkülönítse az édesanyjától, a szempont váltásra, arra , hogy a saját cselekvése hatását a másikra megértse, még jó ideig nem lesz képes.
A hordozós kabátokat itt találod.
“Az első hat-nyolc hónap a csecsemő igényeinek feltétel nélküli kielégítéséről szól. Ezzel nem lehet elkényeztetni, ez nem majomszeretet! Ha megkapja ebben a fontos fejlődési szakaszban, amit kér, két-három éves korára tündéri, bűbájos gyerek lesz belőle! A stabilitás, a biztonság érzését ugyanis az adja neki, ha elfogadják, szeretik olyannak, amilyen.” Ranschburg Jenő
Totyogó korban már elkezd a kifejezett igény távolodni a szükséglettől, de még viszonylag könnyen fel lehet ismerni a mögötte lévő szükségletet. Amikor a totyogó megindul a konnektor felé vagy felmászik a könyvespolcra, akkor a kíváncsiság, a világ felfedezésének és saját hajtóereje próbálgatásának szükséglete hajtja. Ebben a korszakban szülőként elkezdhetjük megtanulni, hogy észrevegyük a kérés, jelzés, törekvés mögött a valódi szükségletet és arra reagáljunk. A dackorszakban ez nagy hasznunkra válik, hiszen erre a korszakra jellemző, hogy elementáris erővel mutatja ki a kisgyerek az akaratát, de a valódi szükségleteit még nem tudja megfogalmazni. Mivel ez az az időszak, amikor az autonómiát tanulja, ennek kapcsán új szükségletei jelennek meg. A legtöbb szülőnek ekkor okoz először komoly nehézségeket a határszabás. Ez nem is csoda, hiszen a gyerek gyors fejlődése miatt nekünk, szülőknek is gyorsan kell alkalmazkodni az új helyzetekhez. Ha egy dackorszakban lévő totyogóra megpróbálunk ugyanúgy reagálni, ahogy egy csecsemőre, akkor hamar úgy fogjuk érezni, hogy megbolondulunk.
Ekkor válik igazán fontossá, hogy a valódi szükségleteire tudjunk reagálni és meg tudjuk húzni a saját határainkat.
És ami talán a legnehezebb:
el tudjuk bírni, hogy lesz, amikor frusztrálódik, hevesen fejezi ki a számára nehéz érzéseket ( ” hisztizik”) és nem mindig fogjuk tudni minden pillanatban azonnal kielégíteni a szükségleteit. Ezekben a helyzetekben fontos, hogy a válaszkészseget újraértelmezzük.
Miután megtanultuk, hogy nem feltétlenül a közvetlen törekvés, hanem a mögöttes szükséglet kielégítésére kell törekednünk, ebben az időszakban fontossá válik, hogy ha ez sem lehetséges, akkor az érzéseit el tudjuk fogadni és együttérezni vele.( Nem, nem kaphatja meg a nagykést játszani, de ahelyett, hogy azon bosszankodnánk, hogy miért is akarja, tudjunk együtt érezni azzal, hogy milyen nehéz lehet, hogy azt az érdekes dolgot, amit anya és apa mindig használ, ő nem veheti a kezébe, nem fedezheti fel közelről.) Ekkor már megjelennek olyan helyzetek is, amikor a saját határaink, tűrőképességünk határaiba ütközünk. Természetes késztetése a totyogónak, hogy szétdobálja az ételt, kipakolja a konyhaszekrény aljából az összes edényt,vagy a piros helyett a zöld, a zöld helyett inkább a kék,de tulajdonképpen inkább a sárga poharat akarja. Ezekre a helyekre nincs általánosan helyes reakció. Mindenkinek a saját körülményei és saját szükségletei mentén kell végiggondolnia, hogy neki mi fér bele és mi az, ami már sok.
Én is úgy indultam neki ennek a korszaknak, hogy mindent engedni fogok, ami nem veszélyes és nem okoz kárt. Aztán rá kellett jönnöm, hogy nekem is vannak határaim abban, hogy mennyi időm, pénzem és energiám van ezek következményeire. Ez sokmindentől függhet, hogy kinek hol a határ, akár a személyes szükségletek, a nagyobb rend igénye, akár a rendelkezésre álló kevesebb idő ( több gyerek vagy több feladat miatt) erősen befolyásolhatja.
Ezeknek a saját szükségletekből adódó határoknak a tudatosítása azért is fontos, mert ha nem tudjuk meghúzni ezeket a határokat és a gyerek túllépi ezeket, akkor mikor arra eszmélünk, hogy ez már tényleg sok, akkor már sokkal nehezebben fogunk tudni együttérezően határt szabni. Hiszen a saját határaink megsértése miatt frusztráltak leszünk. A határok meghúzása kapcsán természetesen nemcsak az anya szükséglete fontos, hanem a család többi tagjának a szükségletei is.
Bár vannak napok, amikor nagyon nehéz ezt látni, ezek a helyzetek hosszú távon nagyon hasznosak. Ekkor tudjuk gyakorolni, hogy rendben van, ha kifejezi az érzéseit, ebben is mellette állunk. El lehet kezdeni megtanítani arra, hogy ezeket a nehéz érzéseket hogyan tudja mások számára könnyebben érthető és elfogadható módon kifejezni. Ebben a korszakban azért is fontos, hogy a határszabást és az együttérzést egyszerre tudjuk megadni, mert bár a heves érzelemnyilvánítasok a valódi és érhető érzesek kifejeződesei, de ha nem jól kezeljük, akkor később manipulációs eszközzé válhatnak. Ha csak azért engedsz valamit, hogy elkerüld, hogy hisztizzen, azzal a kisebbik baj, hogy nem válaszkész, a nagyobb baj, hogy magad alatt vágod vele a fát.
Természetesen mindenkivel előfordul alkalmilag, hogy fáradság okán enged, de ha ez gyakran fordul elő, akkor az értelmes gyerek hamar megtanulja, hogy gyakorolhat nyomást. Ennek elkerülésére azt javaslom, hogy a lehető legtágabb határokat határozd meg, ami még nem sérti senki más határait és ezeket igyekezz lehetőség szerint következetesen tartani!
Ha úgy érzitek, hogy a problémákat konfliktusokat nem tudjátok megfelelően megbeszélni és szeretnétek fejleszteni a kommunikációtokat, akkor ajánlom az Újrakapcsoló programom online tréning változatát. Itt találtok a tréningről részletes információkat. https://terem.palagyikata.hu/products/course/jrakapcsol-videtrning
Palágyi Kata
Tanácsadó szakpszichológus, Mediátor és hordozási tanácsadó
Hozzászólások
A szerzőről: Palágyi Kata
Almásy Csilla
Kovácsné Augusztinyi Andrea
Boldis-Molnár Anna
Danko Petra
dr. Aschenbrenner Zsuzsanna
Ferencz Judit
Haragh Ági
Holik Tünde
Hornyák Mariann
Horváth Bernadett
Kis-Várday Júlia
Séllei Lilla
Haklik Márta
Mészáros Emese
Monok Sára
Ócsai Dorka
Pádár Judit Vivien
Pap Valéria
Gerhát Petra
Pollák Viktória
Somlai Dudi Júlia
Szabó Anna Eszter
Sződy Judit
Ábrahám Vanda
1 hozzászólás
szólj hozzáEgyetértek a soraiddal.Számomra megerősítés, hogy természetes dolog a hiszti, csak a kezelésére próbálok odafigyelni, érzéseit megfogalmazni a kisfiamnak. Ez a lányoknál működött.
Hogy tetszett?