Tudjátok mi a legjobb a hordozásban? A túrázás– szerintem.

 Na, de kezdjük a legelején!

Szeretném leszögezni, hogy én nem vagyok az a típusú anyuka, aki a gyerek mellett képes állandóan házimunkát végezni, meg ötfogásos menüket rittyenteni. Vagy inkább a gyerekem nem olyan típus… Ha tehetem, inkább a játszótéren töltöm az időt, mintsem a konyhában. Igaz, egy gyerekes édesanyaként abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy nem kell logisztikáznom, mikor kit és melyik intézménybe kell elvinni, elég az egyszem fiamhoz alkalmazkodni. Persze előfordult már, hogy megpróbáltam délelőtt frissen összedobni az ebédet, így a kis „csomagom” a hátamra került a csatosba. Megvan az az érzés, amikor főzés közben mindent megpróbálsz bevetni annak érdekében, hogy a csemetéd lehetőleg ne ebéd és a délutáni alvás előtt fél órával dőljön ki a hátadon? Na igen, ezek azok a pillanatok, amikor jobb, hogy nem készül rólam semmilyen felvétel, mert azzal zsarolni lehetne. Természetesen az álomporos Liliputi győzött, a gyermek 3 perc alatt bealudt. Ebéd nélkül…

De legalább én csendben, nyugalomban tudtam elfogyasztani a sajátomat. Kicsit el is fogott a nosztalgia: visszaemlékeztem az első hónapokra, amikor azt sem tudtam, merre vagyok arccal előre. Pedig akkor még ha leraktam a babát, ott maradt, „csak” ordított. Engem meg folyamatosan gyötört a lelkiismeret furdalás, annak ellenére, hogy többnyire csak a saját élettani szükségleteimet elégítettem ki (=10 másodperc pisilés, 3 korty ivás, stb.). Emlékszem az első alkalomra, amikor még a rugalmas kendőben magamra kötöttem a kisfiam, és hetek óta először végre meg tudtam reggelizni. Aztán karácsony előtt megrendeltük a csatost – még várandós sem voltam, amikor a férjemmel közösen eldöntöttük: egy csatos hordozónk mindenképp lesz majd! Bevallom, sok vergődős délutáni altatásnál mentett meg – apával együtt, aki szintén szívesen magára pattintotta.

denimkinga

Januárban még sokat babakocsiztunk, amit egyébként szerettem, mégis egyre többször fordult elő, hogy a kisfiam idő előtt felébredt, és sírt, mert nem látott ki. Aztán hogy egyikünk idegrendszere se készüljön ki teljesen a sírástól, inkább hazacipeltem kézben. Egy idő után már fixen ott volt a babakocsi aljában a hordozó is, úgyhogy hazafelé sokszor tologattam az üres mózest.

Egyik alkalommal a szüleimnél voltunk, és hatalmas hó hullott le. Totál esélytelen volt, hogy babakocsival kimenjünk, de szerencsére nálunk volt a csatos, így sétálhattunk egy nagyot: a fiam békésen aludt, miközben én anyukámmal andalogtam a tó körül, és ropogott a hó a talpunk alatt. Csoda érzés volt. Halkan jegyzem meg, bárcsak már akkor is lett volna hordozós mama kabátom, jelentősen megkönnyítette volna a helyzetet – de szerencsére ez sem tartott minket vissza.

mamakabat12

Őszintén mondom, sok szituáció volt (és van a mai napig) itthon és házon kívül is, amikor a két kezem összetettem, amiért van egy babahordozónk, a kedvenc időszakom viszont egyértelműen az volt, amikor beköszöntött a tavasz. Ekkor álltunk át a napi két alvásra, és végre lett egy relatív kiszámítható napirendünk: délelőtt egy hosszabb szundi a lakásban (általában akkor én is odabújtam), délután pedig elérkezett az „én időm”. Felfedeztük az elérhető távolságban lévő pécsi utcácskákat, dűlőket, sokat sétáltunk a botanikus kertben. Olyan helyeken jártam, ahol korábban sosem, pedig karnyújtásnyi távolságra voltak. Általában 1,5-2 órát gyalogoltam, amiből 50-60 perc telt alvással – attól függ, mikor sikerült álomba szenderülnie. Többnyire meg kellett várnunk, amíg eltávolodunk a város zajától, mert az autók/buszok valahogy mindig túl izgalmasnak bizonyultak . Amikor viszont ott állsz az egyik mecseki dűlő tetején, ahonnan egyik irányban rálátsz a TV-toronyra, másik irányban meg ellátsz szinte egészen a Dráva-síkig, közben pedig csend van, csak a madarak csicseregnek… na, az felbecsülhetetlen!

 

Állítom, hogy én ezekben a hónapokban fogytam vissza a lánykori súlyomra, amit nem is csodálok, mert a napi 10ezer+ lépés jó kis emelkedőkkel megspékelve, 11kg-val a hátamon felért egy kemény edzéssel, rendesen kondiban tartott! De ami még nagyobb pozitívum, hogy nem csak fizikailag, hanem mentálisan is feltöltöttek ezek a kiruccanások. A kis kirándulásaim nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy túléljem ezt az amúgy húzós időszakot.

denim kinga

Nagy bánatomra aztán berobbant a nyár, ami amúgysem a kedvenc évszakom, de a tűző nap miatt sajnos elmaradt a hurcis túrázás. Azóta a fiam már önállóan jár, kész nagyfiú, ráadásul nagyon aktív. Így a hordozás szerepe kissé átalakult az életünkben, de továbbra is jelen van. Például, a nyaraláson, vagy amikor fel kellett vágni egy hatalmas dinnyét, vagy csak amikor kell 3 perc nyugi, hogy kicsit összeszedjem magam (ő meg ne szedje szét a lakást ). Meg vannak extra nyűgös napok még 15 hónaposan is… Továbbra is magunkkal visszük a csatost a túrázásokra is, annyi a különbség, hogy a gyerek olyankor kerül csak bele, amikor elfárad, és már nem bír a saját lábán jönni, vagy esetleg nem megfelelő a terep.

A mostani időszak is csodálatos – egy folyamatosan dumáló totyogóval hogy ne volna az -, de hordozás szempontjából azért visszasírom az első hónapokat. Azt hiszem, kell szülnöm még egy gyereket, hogy ezt újra átélhessem!

Mánfai Kinga

 

Hozzászólások

Hozzászólások

Hogy tetszett?