A válasz kézenfekvő: ameddig bírjátok. A gyerkőc, te, meg persze a hordozó. De mi van, ha te már nem is annyira hordoznád, hiszen olyan nagy és igazán járhatna már a saját lábán, de a gyerek ragaszkodik hozzá, hogy hátizsák legyen? Elmesélem, hogy ez nálunk hogy nézett ki!

Minden úgy kezdődött, hogy ketteske, aki augusztusban született, életének második hetében már a játszótéren hintázott velem. Vagy még inkább rajtam. Az akkor 3 éves nővérkével menni kellett, nem volt kecmec. Aztán az ovis beszoktatást is hordozóban töltötte a maga 3 hetével, majd az ovi utáni kötelező játszóterezést is. Itt említeném meg milyen isteni bokorban, guggolva gyermeket pisiltetni rugalmas hordozókendőbe kötött babával… Viccelek! Az viszont tényleg szuper, hogy van két kezem, amivel lökhetem a hintát, vagy süthetem a homoksütit vagy állhatok elkapásra készen a mászóka alatt, 100% figyelemmel a nagyra koncentrálva. A kisebbik emberpalánta pedig egy idő után ráállt arra, hogy oviba menet és az utána lévő 2-3 órában ejtse meg a délutáni alvását rajtam szuszogva. Ez így mindenkinek áldás volt és ahogy telt-múlt az idő a hordozó elengedhetetlen kellék lett. Kényelmesebb is a nagyvárosban, ő meg szeretett így közlekedni velem. Házimunkánál, nyűgnél, altatásnál, költözésnél, utazásnál is hálás voltam, hogy van nekünk egy Liliputink.

Ami érdekes, hogy a kis örökmozgó totyogó “odafent” szemlélődő üzemmódba váltott. Nem feszengett, nem szaladt, nem kellett az életéért aggódni, biztonságban tudtam a hátamon miközben akár komplett étkezéseket ejtett meg. És ami fontos, hogy nem fájt hordozni, ugyanis a terpeszbővítő miatt (itt mondanék örök hálát a kitalálójának!) még nagyobb korban is a térdhajlatáig alá volt támasztva a lába, amivel jól eloszlatta a súlyát a hátamon. Már bőven túl volt a totyogó korszakon, amikor még mindig aktívan használtuk a csatos hordozót. Természetesen egyeske is olykor megkívánta és felkéredzkedett a hátamra. Szerencse, hogy kis filigrán leányka, ezért meg sem kottyant cipelni. Szinte. Volt olyan is, hogy koncerteken a hordozóban táncoltunk. Láttam egy-két szánakozó tekintetet furcsállva, vajon hogy bírom ezt, pedig végülis ki voltak súlyozva rajtam. Kisfiacskám amúgy energikus karaketere egy pillanat alatt megváltozott a hátamra kerülve és egy idő után maga szólt, hogy szeretne most már hátizsák lenni, ha eljőtt az idő a lassításra (saját elnevezése). Olyankor lazított egy kicsit, nézelődött, majd mikor feltöltekezett belőlem, lekérezkedett és folytatta kis dolgait észveszejtő tempójában én meg szaladhattam utána. Lassan a hordozóból lelógó láb igencsak furcsán festett, miután már jócskán betöltötte a hármat, de végül a karriernek az óvoda vetett véget, ahova az igazán menők futóbiciklivel, a még annál is menőbbek hajtósbiciklivel járnak. Plusz hármaska és a növekvő pocakom megjelenésével bevallom én sem ragaszkodtam a cipeléshez.

Szoktunk régi fotókat nézegetni és mindig elérzékenyül, ha meglátja magát a hordozóban. Kérdezte, ha megszületik a kistesó, újra felveszem-e majd őt. Mondtam, hogy persze, elől lesz a kisbaba, te pedig hátul. Azután komoly hangon azt mondta: “Ne mama, inkább csak őt vidd, úgy kényelmesebb neki, én meg majd jövök biciklivel.” Ekkor hallottam először bátyóként megnyilvánulni. Meghatott, hogy ha nem is beszél róla, de gondol a születendő kishugára és tudja, hogy nagy változások elé nézünk, ami bizony olykor a helye vagy akár a hordozó átadását is jelentheti.

Annyiszor van az életben: használunk valamit, szeretjük, egy ideig nélkülözhetetlen, aztán egy ponton túl le kell mondunk róla, mert más már nálunk nagyobb hasznát veszi. A dolgokat el kell engedni. És mikor erre készen állunk, az maga a boldogság.

Hozzászólások

Hozzászólások

A szerzőről: Kis-Várday Júlia

Középső gyerek vagyok. Gyerekkorom az állandó méricskélés és hasonlítgatás jegyében telt. Emiatt sokáig keresgéltem, mi illik hozzám. Esztétika szakon (majdnem) végeztem, tanultam színészetet, dolgoztam színházban, akartam színházkritikus, színész, bábrendező lenni. Tartottam színjátszókört gyerekeknek, báboztam kicsiknek. Mindenbe belelezdtem és abbahagytam, ezért, azért, amazért. Aztán mama lettem 24 évesen. Betoppant hozzánk Léna. Az első és legfontosabb állandó hivatásom akkor töltöttem be. Aztán jött Zsiga három év múlva. Tanultam kicsit gyógypedagógiát később meg dúlaságot. Egy jó darabig "csak" egy otthon lévő anyuka voltam. Most épp gyerekprogramokat szervezek. Lenyűgöz a születés csodája. Szeretek írni, szavakba önteni a benyomásaim. Szeretem a könyv, a nyári eső, az ébredés utáni gyerektarkó és az avarégetés illatát. Imádok együtt énekelni és ha rengeteg a gyerek körülöttem.