Sziasztok, Emese vagyok. 9 hónapja, 22 napja és hozzávetőlegesen 4 óra 40 perce vagyok függő. A fiam a drogom. Vagy, ahogy tanult kollégám rávilágított, egy igazi „ oxytocin junkie ” lettem, amit talán röviden úgy definiálhatnék, hogy bármikor képes vagyok másfél órás kiselőadást tartani a gyermek rohamléptekkel fejlődő képességeiről, a mosolyáról, az alvópózairól, a fényképarcairól és még sorolhatnám. Este, ha alszik, a fotóit nézegetem, de közben erős bennem a vágy, hogy felkeltsem, szanaszét puszilgassam, jaj, csak egy kicsit megölelgessem, mert már vagy egy órája nem éreztem a bőre illatát. És az egészben az a legmegmosolyogtatóbb, hogy nem volt ám mindig ilyen, óóóóó de még mennyire nem, közel sem. Ez a történet egy olyan lányról szól, akinek egészen határozott és végtelenül kocka elképzelései voltak az anyává válásáról, ami végül merőben más irányt vett.

AZ ELMÉLET

Ahhoz, hogy érzékeltessem a változás ívét, muszáj picit visszamenni az időben. Szóval átlagos gyerekkorom volt… Na várjatok, talán elég lesz onnan kezdeni, hogy a fiam a testembe költözött. Tehát. Kiderült, hogy Ő úton van. Még csak éppen eszméltünk, ízlelgettük, hogy egyszer majd egy távoli galaxisban szülők leszünk. Kilenc hónap, viccelsz, bolondozol? Az rengeteg idő. Zárójelben megjegyzem, ez a hozzáállás amúgy is jellemző ránk, mindig minden nagyon távoli és aztán hirtelen már csak egy óra van a leadási határidőig (vannak elméleteim, hogy kik lopják el az időt, de ez már tényleg messzire vinne)…
Nálunk így teltek a várandósság első sok hónapjai. Néha azért beszélgettünk arról, hogyan képzeljük el a gyereknevelést.

Valahogy így képzeltük: a gyermek természetesen külön alszik. A saját szép szobájában, a saját szép kiságyában (Te, aki ismersz, kérlek, ne lődd le a poént, hogy nettó hány percet töltött így születése óta a gyermek, köszi!). Nem fogjuk állandóan felkapdosni az ágyból, nem ettünk meszet. Szokja csak a gyűrődést, az életre neveljük. Természetesen lesz napirend, és ha nem sikerül szoptatnom, hát sebaj. “Én is tápszeren nőttem fel, oszt milyen rendes, takaros asszonyka lettem.” Emellett természetesen (!!) olyan féléves kora körül visszamegyek dolgozni, addig otthonról intézem a munkát (ezeknél a mondatoknál azért, így közel tíz hónappal a szülőségen innen, már hangosan röhögök). Arról már ne is beszéljek, hogy voltak olyan ki nem mondott álmaim, hogy nálunk bizony mindig rend lesz, a gyermek játékai glédákban fognak szín szerint sorakozni, míg a tiszta konyhában, a gondosan megterített asztalon a friss ebéd gőzölög (míg ismétlem, én eközben természetesen dolgozom is).

A GYAKORLAT

A szemfüles olvasó már sejtheti a fentiekből mennyi valósult meg. Konkrétan semmi. Nulla. Zéró. És ezt csak azért mesélem el, mert hátha van még olyan öntudatos wannabe szupermami, aki hasonlóan indult. Újratervezni nem szégyen. Ha Te nem teszed meg, megteszi helyetted az élet. Nálunk az első rést a csodálatosan steril álomképünkön a szülésfelkészítő ütötte. A sors apró, gondos beavatkozásai jutattak el minket oda, hogy végül egy magán szülésfelkészítésre jártunk és nem a kórházas gyorstalpalót nyomtuk. Az, hogy mi ettől a felkészítéstől és a hozzá tartozó utógondozástól (ezt a címkét csak én ragasztottam rá, a lényeg, hogy a mai napig kapunk segítséget, ha elakadunk) mennyit kaptunk, talán egy teljes külön posztot kitenne.

Nálamnál felkészültebb kismamáknak talán a hetedik hónap végén már volt valamennyi fogalmuk arról, hogy létezik a kötődő nevelés (és ez nem egyenlő azzal, hogy a gyereket mindig a nagyi által kötött pulcsiba öltöztetjük), vagy az igény szerinti szoptatás. Ők talán már tudták, hogy a gyerek nem lesz elkényeztetett, retardált, hisztis kis lény attól még, mert élete első éveit nem poroszos neveléssel töltjük. Hogy a gyermek hordozva jól, és biztonságban érzi magát. Ez minket viszonylag hidegzuhanyként ért.

Nagy szerencse volt, hogy a gyermek apja (nevezzük P-nek, mert az „apázástól” idegzsábát kap) eljött velem a szeánszra, mert így hazafelé volt kinek puffognom, hogy ennek a nőnek elment az esze, ilyen erőszakos egy szoptatáspárti bigét még nem látott a világ. Persze, persze, mert a nők kilencvenakárhány százaléka alapból tudna szoptatni és csak nagyon keveseknél van tényleg fizikai akadálya. Hogyne. És az én anyukám? Az talán smafu? Neki se volt teje, pedig egészséges volt…

A legbosszantóbb az egészben az volt, volt valami kíméletlen logika abban hogy a végtelenül tárgyilagosan előadott tudás anyagban, amit lenyomtak a torkunkon. Akaratlanul is elgondolkoztam azon, hogy sajnos elég életszerűen hangzik a bölcsőhalál ellenszereként, hogy ha a kisded szoptatva van és közel alszik a szülőkhöz, bizony kisebb az esélye a nagyon mély bealvásnak, mintha tele pocakkal, teljes csöndben, külön szobában, steril környezetben hajtja álomra a fejét. Még mindig úgy gondoltuk, hogy mi majd azért persze az elejétől kellő szigorral és következetességgel fogjuk a témát kezelni. De azért a biztonság kedvéért vettünk egy bölcsőt az ágy mellé, hogy ha esetleg, netán …. de csak szigorúan éjszaka! Napközben ott a kiságy a saját szobájában. Sőt a finishben kínomban (a kisfiam egy héttel a kiírtnál később érkezett) még egy hordozási tanácsadásra is elmentünk, de a kendőt azért nem vettük meg, csak ízlelgettük a lehetőséget.
Hát szóval nagyjából így indult az első találkozásom azzal a szemlélet összességgel, ami mára a mindennapjainkat kitölti és olyan természetes, mint a levegő, amit belélegzünk. Hogy máshogy is lehet? Biztos, csak nekünk nem éri meg.
A következő részben arról mesélek, ahogy ezek az elvek a gyakorlatban érvényesültek és minden eredeti elképzelésünk felett átvették az uralmat.

Hozzászólások

Hozzászólások