Éjszakai vallomás – avagy a fogzás anyát is megviseli

Biztosan sokan vannak, akik lényegesen ügyesebbek nálam. Kevésbé álmosak, kevésbé zsörtölődőek. Ügyesebb éjszakai baglyok, kitartóbbak és jobb anyák. Őszintén szólva, én néha nagyon elfáradok. Alig bírok kikászálódni az ágyból, nem bírom kinyitni a bedagadt szemeimet, és biztos vagyok benne, hogy csak a lendület és az ösztön ránt ki valahogy az álomból, amikor sokadszorra sír fel a kisfiam. Pedig azt hittem, hogy végre átalusszuk az éjszakákat, de a fogzás közbeszól. Olyan elégedett és büszke voltam, mintha az én érdemem lenne, hogy alszik. Aztán most ismét magamat okolom, amiért mégsem így alakul. Ugye nem vagyok egyedül? Ugye Ti sem vagytok minden éjjeli ébredésnél angyalporral hintett, unikornis hátán libbenő, pillangószárnyú hercegnők? Nyugtassatok meg, hogy nem csak én hasonlítok ilyenkor egy borzasztó, torzonborz és cseppet sem finomkodó szörnyecskére.

Hordozás szabadban

Lássuk csak, milyen is, amikor a sokadik fárasztó éjjelen betelik a pohár:

Annyira sajnálom. Türelmetlen vagyok, túlpörgök, nem jól csinálom, szaranya vagyok, most már hivatalos, visszavonhatatlan, és egészen biztos.

Átsírod a fél éjszakát, és én nem tudlak megvigasztalni. Pedig az anyád vagyok, ki vigasztaljon, ha nem én? Úgy érzem, kiszakad a torkod és vele az én lelkem is, ha tovább folytatod.

 Leverem a kislámpát a polcról, nincs meg a cumi, már azt sem tudom, hogy a melleim elöl vagy hátul nőnek-e ki. Olyan egyedül érzem magam, kucorgok a sötétben, halkan (na jó, hangosan) káromkodom, pedig itt van a Férj és te is itt vagy, apró manó, akinek segítenem kell. KELLENE. Nem megy. Üvöltesz tovább, ahogy csak bírsz, én már fejjel lefelé is lógatnálak kézen állva, csak hogy abbahagyd. Persze teszel rá, hiszen fáj valami, nem fogod abbahagyni, csak mert én azt szeretném. Fáradt vagyok és persze hajszál híján megbotlom abban a rohadt kislámpában, amit az előbb levertem, legszívesebben belerúgnék. Szép, mondhatom, káromkodok az éjszaka közepén a GYEREK ELŐTT, de nem is érdekel már, valahogy ki kell adnom a dühömet, hogy utána csak csendben magamhoz öleljelek, és megnyugtassalak.

Tényleg ilyen nehéznek kell lennie? Tényleg ilyen gyenge lennék? Most boldogabbnak kellene lennem, ugye? Anya vagyok=boldog vagyok. Alaptézis. Mindenki ezt mondja: „a legcsodásabb dolog a világon, nincs hozzá fogható érzés”. Hát, az már egyszer biztos. Sosem éreztem még hasonlót, ebben megállapodhatunk. Ilyen tehetetlen, szerencsétlen, kétkedő, önmarcangoló, elfojtottan ingerült még sosem voltam a sötétben.

 De azért, ugye nem baj? Ugye nem baj, ha most nem vagyok annyira… boldog? Ha senkinek sem mondom el, talán nem derül ki, hogy tök boldogtalannak és tehetetlennek érzem magam, itt a sötétben. És akkor talán nekem sem kell róla tudomást vennem. És akkor talán te sem fogod azt hinni, hogy nem szeretlek eléggé. Pedig nagyon szeretlek, igazán, ebben biztos vagyok, csak baromi fáradt vagyok. Az éjszaka közepén, amikor megfázva szörcsögsz és fogzol is egyszerre. Ugye lehetek kicsit egyáltalán nem boldog?

Miközben sírsz, ahogy bírsz, én visszagondolok egy-két évvel ezelőttre, arra a csendes őszre, amikor olyan szerelmesek voltunk a Férjjel, aki akkor még férj se volt. Aki most már Apa. Amikor gesztenyét szedtünk, fahéjas almát sütöttünk szőlőlekvárral töltve és nem győztük magunkba szívni a lehulló falevelek illatát.

Hordozás a természetben

Most kicsit úgy érzem, levegőt sem kapok, nemhogy az őszi illatokkal foglalkozzak. Fogalmam sincs, merre van a párnám, minden fáj, bőgni akarok, de már erőm sincs. Valahogy mégiscsak elalszunk, de abban sem vagyok biztos, hogy az ágyban fekszünk-e egyáltalán.

És ez az igazán veszélyes a szaranyaságban. Hogy pillanatok alatt elmúlik, talán nem is igazi.

Mert aztán, amikor teljesen kimerülten felébredek reggel – és úgy nézek ki, mint akit megrágott egy óriás az éjszaka, majd kiköpött -, te mellettem vigyorogsz a hasadon fekve, bámulsz rám a nagy, nevetős-mélykék szemeiddel és minden erőddel kúszni próbálsz felém az ágyban.

És én azt sem tudom, hol vagyok, de talán mégiscsak nagyon boldog vagyok, mert mosolyognom kell, úgy egészen belül.

És már a tavalyi ősz sem érdekel, sült almát is eszünk még eleget, de hárman vagyunk, hárman egy borsóhéjban összenőve. És a világ összes zaja, sírása, kinőni készülő foga sem állíthat meg abban, hogy ha csak pillanatokra is ugyan, de nagyon boldog legyek. Hogy anya legyek. Hogy megfogadjam, hogy többé nem leszek feszült és pár perc múlva csak folytassam tovább a kapkodást, mert nekem ez egyszerűen úgysem megy másképpen. Remélem, egyszer megbocsátod, hogy az anyád egy óriási és néha kicsit szertelen forgószél. Egy forgószél, tele mindennel. Boldogsággal is.

Hozzászólások

Hozzászólások

1 hozzászólás

szólj hozzá
avatar Dia (7 év)

Nekem nagyon tetszett, kicsit meg is könnyeztem. Köszönöm! Amióta anya vagyok, sokkal könnyebben sírom el magam, tiszta ciki, elég ránéznem a kisfiamra, és máris könnybe lábad a szemem. Ő ma kezdett el fogzani, remélem ez az írás kicsit segíteni fog ma, ha hatodszor kelek majd fel hozzá:)

Hogy tetszett?