Ismerős az az érzés, amikor egy idilli pillanatot megtör a dacos nem és a semmiből hirtelen az idegösszeroppanás szélén áll az előbb még cuki csemetéd, mert azt a zoknit adtad rá, amelyiket szerette volna? Vagy mert megtisztítottad az utolsó banánt és a haját már nem lehet visszatenni rá, vagy esetleg azért, mert le akarod cserélni a koszos pelusát?  

Nekem igen, immár másodjára, mármint már a második gyermekemnél ütött be a dackorszak. Épp mikor kezdtem volna élvezni, hogy az elsővel már túl vagyok az örök nemek és az „én akarom” korszakon (bár a nála épp aktuális miértek és a mindent jobban tudok időszak sem egy sétagalopp, de ez egy külön téma), a kislányom is öntudatára ébredt és a csilingelő hangja pillanatok alatt tud olyan frekvenciákra tévedni, amit az én hallóidegeim és agysejtjeim teljes megsemmisüléssel díjaznak. 

Ez az az időszak, amikor sokszor tényleg nem tudom eldönteni, hogy megállítanám az időt vagy inkább gyorsan tovább tekerném. Hiszen tele van tényleg cuki pillanatokkal, felfedezéssel, önálló gondolatokkal, sajátos szavakkal, szárnypróbálgatással és spontán „szejetlek”-ekkel, amiket legszívesebben örökre kimerevítve csodálnék. Másrészt néha már reggel azon gondolkozok, hogy mikor kezdődik a déli alvás és vajon hány óra van még az esti fürdetésig (Ó, igen, ez legalább sima ügy, egészen a fogmosásig…), mert az állandó nyafogás vagy épp éles sírás igazán lemerít. Ilyenkor úgy érzem nincsenek jól bevált módszerek, sokszor tényleg a túlélésért küzd az ember, vagy csak én, nem tudom. Ami tegnap bevált, az holnap biztos, hogy csak olaj a tűzre. A figyelemelterelés művészetét profin űzöm, de a gyermekem makacs ragaszkodása, amit töredelmesen bevallok, volt honnan örököljön, sokszor kifog rajtam. 

Olyan időszak ez, amikor séta közben a lábán sem akar jönni, de a hordozóba lenni is derogál neki. Amikor ebédkészítésnél a hátamon lenni csak két percig kellemes, de a lábamon csimpaszkodni azért jó buli.  (Hurcisztrájkról itt meg itt olvashatsz.)

Szó, mi szó, vitathatatlan, hogy igazi embert és türelmet próbáló kihívás ez, mégis mindent számba véve úgy érzem, nem cserélnék senkivel. Nem állítanám meg és nem is pörgetném fel az idő kerekét, ennek is, mint minden másnak megvan a maga szépsége, csak meg kell tanuljam újra és újra nem csak túlélni, hanem megélni a pillanatokat. Hogy a hozzám bújós, rajtam elpilledős perceknek magamba szívhasam az illatát, a dobott puszikat elkapva a szívbe zárhassam azokat. Hogy önfeledten nevethessünk a buborékfújáson, és őszinte csodálattal nézhessem percekig a járdán morzsát cipelő hangyát. Hogy a toporzékoló gyermeket öleljem, szeressem, hisz olyan időszak ez, amikor leginkább kell a testközelség, még ha sokszor úgy tűnik, hogy ez a legelviselhetetlenebb számukra. Olyan időszak, ami megalapozza a többit és érdemes megélni, hiszen egyszer ez is véget ér, vagy kétszer vagy többször… attól függ, hány gyermeked van. 

 Dombi Mirjám

Hozzászólások

Hozzászólások

A szerzőről: Liliputi

Alapfilozófiánk, hogy szülőként mindannyian merjünk hinni magunkban, megérzéseinkben, ösztöneikben, így termékeinkkel mi mindig ezt a célt igyekszünk támogatni. Hisszük, hogy ha szeretetben, békében és összhangban neveljük gyermekeinket, akkor egy testileg és lelkileg egyaránt egészséges, nyitott emberi kapcsolatokkal teli társadalmat alapozunk meg. Mindezért nem kérdés, hogy üzleti sikereink tartalma mögött számunkra mindig az az igazi öröm, ha személyesen, vagy termékeinken keresztül áttételesen hozzájárulhattunk egy-egy családi mindennap egészségéhez, kötődéséhez, öröméhez.