6 pár kiszokni 15. rész – Hadd mondjam el…

Óriási megtiszteltetés, hogy megosztotta velünk a szerző ezt a rendkívül fájdalmas és megrázó vallomást.
Fogadd szeretettel! (a szerk.)

Valamiért azt gondoltam, a fejem búbjától a kislábujjam körme hegyéig anyából vagyok. Ember formájú gondoskodás, tetterő, végtelenség. Aztán érkeztél te.

 A válás után erőm volt, legyőzhetetlen. Hitem. Magamban.

Jó volt.

Nehéz, de jó. Így egyszerűen. Mert egyszerűvé vált az élet, minden a saját színét kapta, nem kellett rálátnom, ráhazudnom, sem elkendőznöm, belemagyaráznom. Volt, ahogy volt. Minden. Jól.

Anyaság

Kép: Vanja Vukelic

 

Nem akartam férfit, hiába szerettem. Nem akartam mást, csak a gyerekeimet.

A szilveszteri erkélyen „Viszlát 2013!” – fújtam ki a füstöt.

Éreztem az életet.

Éreztem az erőt, a végtelenséget s benne magunkat – ahogy vagyunk, egyszerűen.

Jó volt. Valódi, tiszta.

De a reggeli gondolataimban rám talált arcot és dalt nem mosta ki belőlem sem a zuhany, sem a konyhai ténykedés.

Férjhez mentem. Habos-babos körítések nélkül, halálra váltan mondtam ki az igent.

Ott voltál te is.

Akit az apukája hívott. Akire nem készültem. Akit, tudtam, nem leszek képes kevésbé szeretni, mint a hármat. Mert én minden sejtemben az anyukátok vagyok. Akkor is, ha az utcán felfalnak a férfi tekintetek, akkor is, ha ez végre először jól esik, és magamban felmutatom a középső ujjam. Akkor is, ha el kell intéznem a hivatali teendőket. Akkor is, ha napi 3 órát alszom, mert egyedül gürcölök, hogy megteremtsem a betevőnket. Akkor is, ha nem látszik, mert már kinőttetek a kendőmből… Akkor is.

Megrettentem. Vége lesz. Az erőmnek, a végtelenségnek. Ember alakú kiszolgáltatottsággá alakul. Elveszítek mindent.

Bízhatok? Magamon kívül kiben? Istenhez nem érek fel – számomra a szenvedés valós, nem nyújt vigaszt az imádság. Nekem feladatom van, nekem ott a három feladatom: a három, akik a mindenem. A három, akikért bármelyik percben kész volnék meghalni. Ahogy kész voltam értük végre élni!

El akartam sumákolni, a napirendi pontot egy kicsit jegelni, hogy megértsem, hogy felfogjam. Nem hagytál időt nekem. Igazad volt.

Egy nyár eleji napon a „kisnagylányom” barátnőjével kiegészülve játszótereztünk, és ahogy elnéztem a négyet, a két tenyerem egyszerre tévedt a fehér szoknyás hasamra. Leesett a tantusz, elgördült a hatalmas kő.

Féltem,…mit féltem, rettegtem! De szívem minden szeretetével éreztem, hogy akarlak. Hogy boldogságom vagy, leszel te is!

Nem láttam mást ebből a szennyes világból, mint téged. Ahogy gömbölyíted a pocakom, ahogy létezem veled. Ahogy megszüllek. Ahogy ölellek, szoptatlak, szagolgatlak, hordozlak.

Neked is megadtam magam.

Soha nem kívántalak el, soha nem bántottalak (volna), de idő kellett, míg elér minden sejtemhez a hír, míg azok felébrednek dermedt csalódásaikból. Idő kellett nekem negyedszerre.

Idő…

Egy éjjel álmodtam veled. Minden gyermekemmel álmodtam. De veled ez volt az első. Láttalak. Rám néztél. Mélyen, merőn. Aztán elfordultál, én pedig felébredtem. Azt hittem, néma lesz a kisfiam, vagy halláskárosodott. Mondtam is az apukájának. De nem tudtam rád másképpen gondolni ezután sem, mint a gyermekemre, és az erőmre, amiből jut majd neked is temérdek. Mert nem lehet akadály semmi ahhoz, hogy szeresselek. Hogy úgy szeresselek, ahogy vagy. Mert nekem nem lehetnél másmilyen.

Három nap múlva, az esti mese olvasásos összegubancolódáskor vérezni kezdtem. A gyerekek és az apukád a kórház folyosójáról is hallották, ahogy az „orvos” és a nővér (?) üvöltözik velünk.

Írom, hogy velünk, mert hiszem, hogy ott voltál még akkor is.

Kértem, hogy csillapodjon, hogy beszéljen velem emberhez méltó módon, hogy válaszoljon a kérdéseimre. „Hagyjuk ezt!” utasított rendre a nő-vér.

Anyatermészet

Kép: Vanja Vukelic

 

Az orvos színpadias mozdulatokkal dramatizált, miközben rám sem nézett.

Mert elveszítem a negyedik babámat.

Akihez idő kellett nekem, mert ugyanilyen szenvtelen érzéketlenségektől féltettem.

Mert tudtam, hogy tele a világ ezzel, az ilyenekkel. És ezek tapogatják majd, ezek mondják meg, milyennek kellene lennie.

Mert egyszer már megjártam a poklot, és egyszer már kiléptem a valóságba, ahol én voltam erős, és rendbe jött minden.

Ahol én voltam én, és a dolgok a maguk színében, egyszerűen, kendőzetlenül, tisztán…

 Feküdtem széttárt, véres combokkal, az előbb nyúlt belém a faszi. Rám sem nézett.

A lelkem ketté hasadni készült, három kicsim és a férjem az ajtó túloldalán, én és te, kicsi babám bent.

Egy üvöltöző orvossal és egy engem rendre utasító nő-vérrel…

„Hagyjuk ezt!”- azt mondta. „Hagyjuk ezt!”

 Mit hagyjunk?

Hogy bejöttem segítséget kérni az első csepp vér láttán?

Hogy kértem, nézzük meg ultrahangon, dobog e a kis szíve a babámnak, mert akkor még van remény?

Hogy ügyeletben nem jár ultrahang? Úgyhogy feküdjek be, mert akkor majd holnap rám kerülhet a sor? De egyébként meg úgysincs semmi értelme, mert éjjel kettőre már darabokban fog belőlem kijönni, és akkor nem szeretne látni? (Nem-sze-ret-ne-lát-ni???) S ha már darabokban jön ki, betolnak kikaparni?

Mit hagyjunk?!

Mit mondjak a kistestvérükért aggódó, könnyes szemű gyerekeimnek, akik tudják, zsigeri igazságként, hogy anya megvéd, hogy nem történhet semmi baj.

Mit mondjak a férjemnek, aki bénultan hallgatja végig imádott felesége megalázását, kisbabája valószínűsíthető halálhírét a könnyes szemű hármakkal?

Mit mondjak nekik?

Mit mondjak neked, édes kicsikém? Neked mit?

Hogy kérjek még ezerszer bocsánatot, amiért idő kellett? Amiért féltem?

Hazamentünk. Otthon búcsúztunk el tőled.

 Ma az én ötödik tündérkém szundít a mellkasomon, tejillatú szájacskával.

Te nyitottál hozzá kaput, szívet. Nem kellett idő.

 

Ui.: Hadd mondjam el utóiratként, itt, most, hogy még mindig félek.

Mert mindig lesz valaki (orvos, védőnő, ápoló, tisztviselő, hivatalnok), aki egyszercsak becsönget hozzád, és azt állítja rólad, hogy rossz vagy.

Hogy zavarod a statisztikáját, mert idős vagy fiatal vagy, sok vagy kevés gyereked van, mert háborítatlanul vagy komplikációkkal szülnél/szültél, mert a kisbabád egészséges vagy történt valami a természet által vagy éppen a rendszer kezei között, ami persze mindig a te terhed marad, de ha már lúd, legyen kövér, taposunk rajtad még néhányat, tudd meg milyen a fájdalom!

Mert a melledből táplálod szíved szerint, mert vele alszol, mert nincs babakocsid, babakádad, de hordozod és a saját kádadban fürdeted. Mert nem eszel húst, mert tájékozódsz, mert javasolsz, mert kérdezel. Mert figyelsz, mert látsz és érzel.

 

Ha anya fél, ugyan mivel táplálja a négyeket?

Hozzászólások

Hozzászólások

2 hozzászólás

szólj hozzá
avatar Anita (7 év)

Kedves Judit!
Köszönöm a megrázó és őszinte írásodat. 8 hetes terhes voltam, amikor bevéreztem. Esküvőm utáni napon, mikor szedtük le a díszeket másnap, éreztem, hogy valami nincs rendben. Mire a kórházba értünk, már ömlött és mindketten zokogtunk. Eltekintve a gúnyos megjegyzésektől, hogy “biztos túl jól sikerült a nászéjszaka.” (nem volt, mert hullafáradtak voltunk és ez volt az utolsó utáni gondolaunk…) rendes orvost és nővérkét fogtunk ki. Életem egyik leghosszabb éjszakája volt. Már szinte gyászoltam is, de a vérfürdő ellenére valahogy túlélte a kis magzat és nemsoká 2 éves lesz. Aznap este úgy éreztem, felnőttem a feladathoz. Az egész valóban egy nagy tanítás volt, hogyha kellek, neked anya, akkor erősödj meg! Az orvos egész végig biztatott, hogy dobog a kis szívkezdemény és csak erre koncentráljak. A terhességem alatt végig vérezgettem hol jobban, hol kevesebbet. Minden alkalommal újra és újra átéltem a rettegést. De végül itt van a csoda velem és minden áldott nap, mikor veszekszünk valamiért, vagy el kell számolnom tízig, emlékeznem kell, hogy milyen hálás vagyok az Égieknek.

avatar Ferencz Judit (7 év)

Kedves Anita,

ezek az élmények mindig velünk maradnak.
Így igaz, a vita, neheztelés perceiben, az energiatartalékok legvégén is belénk kell, hogy hasítson: milyen jó, hogy vagy nekem! Semmi nem ér fel ezzel.
Az ember ilyenkor megérzi önnön lényét.
Örülök a kis majd két éveseteknek. :) Az orvosi, nővéri bíztatásnak, ennek így kellene lennie, bármi a vége.
Sok örömöt nektek.

Hogy tetszett?