Ügyintézés karikás hordozóval

Kezdetekben a gyermekem gondozása megmaradt a négy fal között – biztonságos kereteken belül. Ha menni akartam valahová, szólnom „kellett” valakinek, hogy segítsen útnak indulni, illetve kísérjen el a célig, hátha valami baj adódik útközben. Biztos voltam benne, hogy így vagy úgy, meg tudnám oldani, de egy olyan erős érzelmi kapcsolatú családnál, mint a miénk, nagyon nehéz volt kitörni ebből a már-már nyomasztó körforgásból. Szerettem volna, de féltem is. Nem volt meg bennem a bátorság, hogy nemet mondjak a családtagjaimnak, akik egyre jobban erősködtek a segítségnyújtással. Ráadásul, gyakran akadt olyan nehézség, amit tényleg könnyebb volt úgy legyőzni, hogy voltak mellettem.

Mégis a „függetlenség” után áhítozó lelkem folyamatosan kereste, hogyan tudnék kibújni az önkényesen rám erőszakolt segítség alól. Nem akartam én senkit sem megbántani, nem akartam én senkivel ellenkezni, de megragadtam minden lehetőséget, amikor a fiammal kettesben lehettem – a zárt falakon kívül.

Az egyik legnagyobb szabadságot a karikás hordozó hozta meg számomra! Legalábbis volt mibe kapaszkodnom az érveléseim során. Először azt hittem, egyszerű lesz, mint az egyszeregy, de nagyot tévedtem.

Végre könnyedén magamra tudtam kötni Zsombort. Nem kellett órákat töltenem azzal, hogy legalább annyira jól sikerüljön, hogy ne féljek a kicsúszásától, ne vágja be a nyakam, vállam és legalább 5 percig kényelmes legyen mindkettőnknek. Ezzel a tudattal akartam útnak eredni!

Természetesen a családom nem örült neki. Ne menj! Mi elintézzük helyetted! Megyünk veled! Ne kösd magadra, majd mi visszük Zsombort. És egyre erőszakosabban. Már-már rájuk hagytam, viszont akkor úgy éreztem volna, hogy feladom, kudarcot vallok valamiben. Valahol viccesnek találtam, hogy a hordozásnál legelőször is nem a testi adottságaimat kellett felülmúlnom, hanem a családom ellenvetését kellett legyőznöm. Nem a hordozás ellen voltak, ahogy a mai napig sokan, csak az ellen, hogy én hordozzak!

Egy belső késztetés ösztönzött, hogy kiálljak magamért, hiszen én vagyok Zsombor anyukája; ne mások – még ha szeretetből is – mondják meg, mit bírok és mit nem.

Ezért egy reggel szinte titokban fogtam a gyereket, és célba vettem az okmányirodát.

Éppen személyi igazolványt kellett Zsombornak készítetnünk, mert egy külföldi utazást terveztünk a jó öreg Itáliába. Hétköznap lehetséges csak az ügyintézés, amikor az átlag apukák – Gergely András is – dolgoznak, így a feladat az „otthonülő” anyukákra vár. Először meg akartam kérni valakit, hogy kísérjen el, vagy vigyázzon addig a fiamra, de éreztem, itt az idő, hogy megmutassam, képes vagyok a gyerekkel kettesben kimozdulni.

Kezdésnek jó választásnak bizonyult, mert a hivatalt akadálymentesítették is, ami még inkább megkönnyítette a helyzetem. Induláskor még segítettek berakni Zsombort az autóba, csak az épület előtt kellett kivennem belőle. Volt mozgássérült parkoló közvetlenül a bejárat mellett, ahová leparkoltam. Kinyitottam a hátsó ajtót, de még nem vettem ki a gyerekülésből a babámat. Először befűztem a karikákba a kendőm, beállítottam a megfelelő méretet, a karikákat a vállamra helyeztem. Az autóból a táskámat és egy dossziét is elővettem, amit a tetejére raktam a slusszkulccsal együtt. Utoljára jöhetett csak Zsomborom. Nekidőltem az autónak, Zsombort a vállamra vettem, majd a lábait próbáltam bedugni a hordozóba. Kicsit szerencsétlenkedtem, de ezt betudtam annak, hogy többen is néztek, mit is csinálok, sőt olyan is akadt, aki bátorságot vett és megkérdezte, segíthet-e. Udvariasan, de határozottan elutasítottam.

Nem olyan gyorsan, mint ahogy másoknak sikerül, de néhány percen belül Zsombor vidáman ült a kendőben. Nem teljesen a csípőmre helyeztem, kicsit előbbre, ami még nem bántotta a gátizmaimat, de segített az egyensúlyozásban. Ha helyesen kötöttem volna fel, akkor túlságosan egy oldalra billentem volna és elestem volna, ugyanúgy, mintha egy nehezebb táskát cipeltem volna.

Az autó tetejéről összeszedve a dolgokat elindultam befelé a lépcsőn. Mehettem volna lifttel is, de könnyűnek éreztem magam és volt korlát. Ahogy elengedtem a korlátot, kicsit meginogtam. Féltem, hogy elesek, de rendezve a súlyelosztásom, mindjárt helyre állt a bátorságom, és folytattam az utam az egyik ügyfélablakhoz.

A fiam nem volt éppen együttműködő. Tetszett neki a hordozás és az is, hogy a szabad kezeivel hadonászhat. Mindenáron meg akarta szerezni, amit a kezemben tartottam. Leginkább a mappa kellett volna neki, de azzal is megelégedett volna, ha kirámolhatja a táskám. Ezzel igencsak megnehezítette a helyzetem, hiszen nem csak egy 9 kilós gyereket kellett cipelnem, hanem egy izgő-mozgó „sószsákot”.

Előre nem vettem ki a táskámból a szükséges iratokat, pedig jobban tettem volna. Miközben kerestem a mindent rejtő pénztárcám, fél kézzel a kis kezeket kellett arrébb tolnom, különben a táskám tartalma szép egyesével a földre hullott volna.

Ha nem is voltak éppen előttem, mégiscsak várakozhattunk, mert a személyihez fénykép is kellett, és a fényképész előtt viszont igencsak hosszú volt a sor. Nem kéredzkedtem előre, mégis voltak, akik a gyerekre hivatkozva előre engedtek. Hálásan megköszöntem, mert egyre nehezebbnek éreztem a derekamon ficánkoló Zsombort. Egy kis padra lepakoltam a kezemben lévő holmikat, a fiamat kiszabadítottam a hordozóból. Leültem a fényképezőgép elé Zsomborral az ölemben, egy hölgy pedig fehér lapot tartott közénk.

A kép elkészülte után vissza akartam kötni magamra a fiam. Fáradtabb voltam, mint amikor jöttünk, Zsombor is nyűgösebb, sokan is voltak körülöttünk, akik kéretlenül is segíteni akartak, én meg siettem… Nem sikerült jól a kötés: a vállamnál összecsúszott az anyag, nem jól húztam meg, Zsombor is kezdte kirúgni magát belőle. Emiatt kifelé a lépcsőt nem is vállaltam be, lifttel mentem az autóhoz, ahol felsóhajtva szabadultam meg az édes tehertől.

A végére sajgott a vállam, a cipeléstől kifáradtam, mégsem bántam meg. A lehető legjobb döntésemnek tartom, hogy akkor kíséret nélkül vágtam bele az ügyintézésbe. Függetlenebb és bátrabb lettem tőle. Kezdtem felismerni a valós határaimat, és már nem féltem kettesben útnak indulni Zsomborral.

Egy újabb apró siker kipipálva.

Hozzászólások

Hozzászólások

A szerzőről: Pádár Judit Vivien

Mozgássérültként egész életemben átlagos szerettem volna lenni, hétköznapi dolgokat csináltam, mint kávézás, bulizás a barátokkal. Emellett mindig azt kerestem, miben is lehetek jó, és 2013-ban rá is jöttem: anya lettem, ami az egész szemléletmódomat megváltoztatta. Csodálatos érzés megosztani mindennapjaimat egy kis élettel, aki kezdetektől fogva őszinte hittel, feltétel nélkül megbízik bennem és szeret! Gergely Zsombor minden pillanatban megmutatja, hogyan lehet egy egyszerű nap is varázslatos a fogyatékosságom nehézségei ellenére is!