A szülés mindenkinek más és más élmény. Nincs két egyforma szülés. Van, akinek a háborítatlan legalább akkora trauma, mint egy két napos vajúdás utáni császármetszés.
Számtalan szüléstörténet látott már napvilágot, de most kifejezetten császármetszéssel életet adó anyukákat kérdeztünk meg arról, hogy élték meg a szülést és mi történt utána.
Szülésfeldolgozás, (nem) támogató környezet, VBAC, gyógyító közösségek és végtelenül hősies édesanyák… Ezzel a cikkel intünk búcsút a Császármetszés hónapjának.

Kinga - “Az első császárral, a következő három természetesen született”

“Első kisfiam köldökzsinór előreesés miatt sürgősségi császármetszéssel született. Nem viselt meg különösebben, nem éreztem, hogy valami kimaradt, inkább az ijedelem viselt meg és a sok fizikai fájdalom, ami miatt alig tudtam ellátni az első hetekben, olyan fájdalmaim voltak. De lelkileg jól voltam. Megdöbbentem, amikor megtudtam, hány anyát traumatizál a császármetszés. Nem értettem őket. Kicsit le is néztem őket. Bele se gondoltam, hogy mennyien kerülnek a műtőbe indokolatlanul. Nekem könnyebb volt feldolgozni, hiszen valóban életmentő beavatkozás volt, így hálával gondolok vissza rá. 

Aztán jöttek a testvérek. Konkrétan három. És mind természetesen jöttek a világra. Nem volt ez tervezett, csak úgy belevágtunk, a legnagyobb természetességgel.
Nem volt kérdés az orvosomban sem, de valahogy bennem sem, hogy meg tudom-e csinálni, hisz az első alkalommal életmentő császárral szültem, nem rajtam múlott a dolog.
Össze se lehet hasonlítani a két érzést. Amikor érzed, hogy kicsusszant, amikor elönt, hogy   “Megcsináltad!”…”
És akkor leesett a tantusz. Hirtelen megvilágosodtam és megértettem, miből maradtunk ki az első gyermekemmel. Azóta nemhogy nem nézem le az anyákat, akiket megvisel a császár, hanem inkább hihetetlenül tisztelem őket, amiért be merik vállalni az érzéseiket, foglalkoznak vele, mélyére mennek, keresik a békét és felülírják a rossz érzéseket, kőkemény munkával. Eszembe nem jut már ferde szemmel nézni rájuk.
Ami szívszorító, hogy egyértelműen látom a különbséget az első és a többi három gyerekem között. Az első bírja legkevésbé a külön töltött időket, szorongó, rosszul alszik. Nem mondom, hogy ez minden császáros gyerekkel így van, de hogy nálunk ez a helyzet, az biztos. Utólag azt gondolom, segített volna, ha hordoztam volna, vagy együtt aludtam volna vele, de valahogy akkor még ez nem merült fel.”

Diána- “Üres vagyok”

Diána története idillien indult, kivirágzott a terhessége alatt.
” Sosem éreztem magam annyira ösztönösnek és csodálatosnak, mint terhesen. Minden rendben volt körülöttem, a baba tökéletesen fejlődött, bennem időnként volt némi egészséges félelem, de alapvetően kicsattanó boldogsággal vártam az első gyermekemet. Imádtam terhes lenni. Nem féltem a szüléstől, nem készültem rá – majd csak lesz valahogy – hiszen a testem tudja, mit kell tenni és van egy szakmailag kiváló orvosom, egy általa ajánlott szülésznőm, akik figyelnek rám, segítenek nekem, aggódnak helyettem is. Maximálisan megbíztam bennük. “
A terminus napján nem történt még semmi, 3 napos haladékot kaptak, aztán indítás, hangzott az ítélet.
“+2. nap. Főorvosi bemutatás. Nagyon fáj a vizsgálat. Jóslókkal már eddig is szűk kétujjnyi voltam, na ez most már bő kétujjnyi. Nagyon megalázó volt az egész, és ahogy velem beszélt. Miért nem akarom az indítást? Miért nem bízom az orvosomban, inkább otthon akarok szülni, egy bábával???!!! Kaptam egy nap haladékot. De innentől már teljesen magamba zuhantam.”
Nem úgy alakultak az utolsó várandós napok, mint ahogy tervezve volt…A negyedik napon Diána férje balesetet szenvedett, szerencsére nem esett baja, de az amúgy is feszült helyzetben Diána órákon át zokogott.
Majd eljött a nap.
“+4. nap. Mint a halálraítélt, mentem a kórházba. Tudtam, hogy erősen benne van a pakliban a császár, hiszen indítanak, nem magától akar kibújni a kiskrapek.
Burokrepesztés, EDA, oxytocin. Az orvosom alapos, lelkiismeretes, így gyakran vizsgál. De ez nekem nagyon rossz!
És nem tudom neki elmondani, hogy hagyjon békén!
Hogy azzal tenné értem a legtöbbet, ha nem jönne be a szobába, mert ahányszor csak meglátom, mindig összerándul a gyomrom, hogy vajon tágultam-e már. Nem megy időre, nem megy parancsszóra.
A szülésznő kedvesen a vállamra teszi a kezét: „Diána, készülj fel, lehet, hogy császár lesz”. Én már csak azt akarom, hogy hagyjanak békén, legyen vége. És adjanak enni. Reggel nem bírtam legyűrni egy falatot sem, most már bánom. Kimondják, legyen császár. Persze csak ha én is akarom. Akarom, csak legyen már vége, kimerültem, elegem van, éhes vagyok. Várnom kell még egy órát, foglalt a műtő. Ebben az egy órában egyedül maradok a férjemmel. Az EDA hatása folyamatosan múlik, egyre erősebbek a fájások. Én fekszem, ami rohadt kényelmetlen és őrjöngök, elegem van. De legalább nem zargat senki, kettesben vagyunk, illetve hármasban a babával.
Egy óra múlva ismét megvizsgálják és érdekes módon, amíg békén hagyták, magától tágult még egy ujjnyit. De ez nem számít, a császáros gépezet már beindult, amíg még nincs baj. 
“Mert mi történne, HA előreesne a köldökzsinór, leesne a szívhang, meconiumos lenne a magzatvíz stb. Tolnak a műtőbe, én didergek, vacognak a fogaim. Azt hittem azért, mert fázom, meztelenre vetkőztettek, utólag tudom meg, hogy ez normális, a hormonok okozzák. Fekszem, kiterítve, a kis ablakon keresztül látom a férjemet. Magamat sajnálom. Nem tudok arra gondolni, hogy mindjárt anya leszek. Újabb szúrás a gerincembe, már nem érzek több fájást. Csak azt, hogy alul rángatnak. Az aneszteziológus kedves, simogatja az arcomat, de nem vigasztal a vigasztalása.
Egyszer csak valaki felsír. Látom messziről, kiviszik. Később behozzák megmutatni felöltöztetve, mondják, hogy adjak puszit a fejére. Fel sem fogom, hogy ő az én gyerekem, megszületett, él, egészséges. Pedig sokak szerint csak erre kellett volna gondolnom. Látom az ablakon keresztül, hogy a férjemmel már készülnek a közös babafotók. Valaki beszól a műtőbe, hogy 3,9 kg és 59 cm. Úristen, hát ez egy óriásbaba, sose tudtam volna megszülni, még jó, hogy megcsászároztak – mondták az orvosok. Én nem gondoltam SEMMIT. ÜRES voltam. Magamat sajnáltam. Elvileg Anya lettem. De nem éreztem. #ÜRES vagyok.”

 
Flóra – “Két császár után hátha most sikerül”

“Mindkét gyermekem programozott császármetszéssel született.
Első esetben téraránytalanság miatt, második esetben az előző császár és a feltételezett újbóli téraránytalanság miatt megint csak nem kaptunk esélyt. Tudom, pontosan tudom, hogy mindkét gyerekemet meg tudtam volna szülni természetes úton. Utólag mindkét esetben kiderült, hogy nem is volt olyan nagy a baba.
Valahol akkor is sejtettem, de nem mertem ellenállni az orvosnak. Akartam bízni benne. Kellett a komfortérzetemhez.
És maga a műtét nem volt olyan rémes élmény, inkább az, hogy mindkétszer hosszú órákig nem kaptam meg a babám.
Most várom a harmadik gyermekünket és végre egy dúlát is találtam, aki mellettem van és lesz is a szülés alatt.
Két hónapja kísért egy anyukát, aki két császár után szült beavatkozások nélkül, természetesen, két óra alatt. Bízom benne nagyon, hogy velünk is megtörténhet ez a csoda. Nincs tragédia akkor sem, ha nem sikerül, de egy valami biztos. Amint megszületik a pici, azonnal rajtam a helye. És onnantól kezdve mindig.”

Nóra – “Szupererőt adott a VBAC” 
Bő fél évvel van túl egy küzdelmes, de “örök emlék” VBAC után, 4 évvel pedig egy (valóban) életmentő császármetszésen esett túl.
“Az első lány születése viharos, váratlan, nehezen elengedős, révületből nagy has nélkül eszmélős pillanatképek egymásutánisága volt. Hónapok teltek el az egymásra találásig, és bár az okokat maximálisan értette az agyam, nehezen lábaltunk ki a születésének körülményei közül.”
Aztán eldöntötték, hogy legyen még egy gyerekük.
“Mindent beletettem a készülésbe. A 25. héttől otthon voltam, és minden sejtem ezt várta. Már maga a felkészülés, a kísérők támogatása gyógyítólag hatott a lelkemre, hogy utána össze is jött, hogy sikerült – ez különösen nagy élmény volt. Végigvittük ezt a nagyon küzdelmes utat azon a hajnalon a Pocokkal, pont, ahogy elképzeltem: otthon folyt el a víz, vajúdtam pár órát egyedül, és minden tökéletesen haladt. Végül nem lett olyan sima az utunk, de Pocok közel 12 óra vajúdás után egészségesen jött a világra, olyan igazi mindentudó tekintettel, éppen, mint a testvére…”
És hogy mit adott? Otthon vette észre a változást.
“Megváltoztam bizonyos tekintetben, olyan villámcsapás-pálfordulásszerűen. Elkezdtem bízni a testemben. Mindig gondom volt vele, egyensúlyoztam valami idétlen mezsgyéjén az elfogadásnak és a testképzavarnak, ez kamaszkoromban gyakorlatilag evészavarrá eszkalálódott, később sok segítséggel ebből kilábaltam – de megbékélve soha nem voltam, picit mindig a testem által cserbenhagyottnak éreztem magam.
Pocok óta nem.
Eközben a szülés közben pótolhatatlan mondatokat kaptam. A férjemtől, a szülésznőmtől, az orvostól. A vajúdás és a szülés 12 órája után életem egyik nagy terhe ott maradt a szülőszobán. Azóta nem eszek bánatomban, és nem utálok tükörbe nézni. Kitartok az edzésben, lett egy kép önmagamról, amivel azonos vagyok.
A férjem szerint máshogy mozgok, máshogy lépek, máshogy teszem hátra a hajam, máshogy ölelem a lányainkat. Ő súgta ott a szülőszobán, amikor már feladtam félig, mert éreztem, hogy újra visszament, hogy nem megy, hogy meghalok, úgy fáj: “neked úgyis menni fog, képes rá a tested.” Egy mondat volt.
Minden nap előjön. De el már nem pityeredek tőle, inkább csak borzongok.
Megcsináltam, megszültem. Nem tudom, hogy át tudom-e nektek adni, amit nekem adott a VBAC és az a minden erőszaktól mentes légkör, ami a komplikált, nehéz szül(et)ésünket körbevette. De azóta valami szupererőt érzek magamban. És nem tudok elég hálás lenni érte.
Szavakon, pillanatokon, bejárt (a jelenlegi szülészeti ellátásban mondhatjuk: bejárni engedett) utakon sorsok múlnak.
Sok feldolgozandó dolgot hozott elő mindkét gyerek születése. Az eddigi legnagyobb önismereti útra vitt, ami néha baromi fájdalmas, meg nehéz – pont, mint egy szülés – de legalább kaptam egy erőforrást, amihez mindig vissza tudok nyúlni. Ezért érdemes végigmenni az úton.”

A fenti történetekből kiderül ismét, ahogy az elején elhangzott: nincs két egyforma szülés, ahogy nincs két egyforma ember sem. A lényeg, hogy minden anyát megillet a tisztelet, bizalom, nyugalom és a maximális támogatottság, nemcsak a szülőszobán, de azon túl is. Akárhogy is szülnek, fantasztikus tettet hajtanak végre minden egyes pillanatukban onnantól kezdve, hogy megfogan egy kisbaba.
Semmi sem cáfolhatja, hogy az édesanyák csodálatos teremtések, akárhogy is adnak életet. Mert életet adni Ők tudnak. <3

Végezetül itt vannak azok az oldalak, amiket mindenképpen érdemes meglátogatni, ha érintett vagy, vagy érdekel a téma:

http://csaszarutanszulni.blogspot.com/
https://www.facebook.com/VBACHungary/
https://drive.google.com/file/d/1H4goR2hkHfZPT3dJ2qcrBt9tDn86aIWKl0fIOX9rrRCMoVxHgNSYZV9Wo1Mx/view?ddrp=1&hl=en#

A VBAC támogató csoportot itt találod:
https://www.facebook.com/groups/568408639940350/?fref=ts

Hozzászólások

Hozzászólások

A szerzőről: Szabó Anna Eszter

Fiatal korom ellenére rengeteg mindent csináltam eddigi életem során. Gimnázium után színésznőként próbálkoztam, majd dolgoztam pultosként, még játékteremben is. Az egyetemen készítettem néhány dokumentumfilmet. Voltam cukorkabolt-látványműhely üzletvezetője és casting asszisztens is. Másodmagammal írtam három riportkönyvet. 2013-ban viszont minden eddiginél izgalmasabb, színesebb, inspirálóbb, fárasztóbb, csodálatosabb, teljes munkaidős állást szereztem: Mészáros Mór anyukája lettem. Közös életünk nevetős-sírós, gyarló, küzdelmes, de mindig szeretetteljes hétköznapjairól írok, amilyen őszintén csak lehetséges. http://www.instagram.com/szannae http://mindigzoldebb.blogspot.hu