Jó esetben a szoptatás önműködő, természetes folyamat.

A baba éhes, ahogy a mama mellre teszi már ösztönösen tudja is a dolgát, és ha először ugyan fájdalmas is lehet az anyukának, egy idő után rendeződik a dolog.Ha tej nehezen indul be, vagy kevéske is eleinte, pár hét alatt szépen beáll a kereslet-kínálat, és mindenki boldog. Anyukának ez a béke, az összeolvadás a kicsivel, akinek az anyatej orvosság a legtöbb bajára, körbelengi az egészet a babaillat, és ráadásul olyankor csak a mamáé az a csöpp gyerek…

Olyan szép, olyan egyszerű, olyan magától értetődő ez az egész.

Nekem hat hónapnyi szoptatás jutott, ebből emlékeim szerint egy alkalom sem volt ilyen békés, nyugodt, álomszerű.

Az első pillanattól fogva egy küzdelem volt az egész.

A gyerek legtöbbször aludt közben, ebben az esetben 5 percenként keltegettem, paskolgattam. Így mire végeztünk, eltelt másfél óra, ami alatt éhen haltam, szomjan haltam, pisilnem kellett, zsibbadt a fenekem, messze volt a könyvem és a távirányító. A másik verzióban a fiam idegesen sírt, hergelte magát, mert nem jött elég gyorsan a tej, akármennyit dolgozott vele. Jóindulattal sem mondhatom, hogy spriccelt volna. Ilyenkor 5-10 percig tartott a szoptatás, maximum 1-2 korty jutott a gyomrába, úgyhogy amíg üvöltött, addig gyorsan cumisüveget mosogattam, forralt vizet hűtöttem, tápszert kutyultam. A rengeteg fejés, mellgyulladás sem dobott a hangulatomon, és hát a bezártság sem… Mert ugye mégis hova tudtam volna elmenni vele, amikor másfél óránként etettem, amiből negyed óra sírással és csendes könyörgéssel telt, hogy ugyan próbálja már meg, kivételesen hátha jön valami. Aztán jött a mérés, tápszer kevergetés.

Három hónapos korára a gyerek már cseppet sem volt lelkes. Meg ugye volt az a jó kis üveg, amiből könnyebben jött, annak a tartalma is finom volt végül is, ráadásul abból annyit ehetett amennyit csak akart.

Nálunk úgy alakult, hogy a tápszertől lett nyugi. A maratoni etetés, mérlegelés, éhesen üvöltés után végre elégedetten nyelt, csak nyelt, aztán a kajakómától aludt, mint a bunda.

És én látva a jóllakott, kisimult gyereket, végre megnyugodtam, hogy akármi van, éhen halni legalább nem fog.

Azóta eltelt egy év. Mai napig nem tudom mi volt a gond, vajon nem jól szopizott, vagy én voltam idegbeteg, nem ittam eleget, nem volt eleget mellre téve, vagy a cumizavar tehet az egészről? Nem tudom. A csodaszerek, csoda ételek nem segítettek igazán, csak pillanatnyi sikereket hoztak, de 1-2 hetet leszámítva mindig is a cumisüveg volt a megnyugvás a kisfiamnak, és igazából nekem is.

Miután elapadt az a kevéske tejem is sokáig úgy etettem Ábrist, hogy fogtam szorosan az ölemben, a mellkasom támasztotta a cumisüveget, és csak néztem, hallgattam ahogy szuszog…

Volt babaillat, és béke és csak az enyém volt az a pillanat.

A másik dolog, amivel tudtam pótolni ezeket a összebújós perceket, az a hordozás volt. Minden nap több órát volt rám kötve, így pár perc alatt el tudott aludni, és közben még ebédelni, takarítani, vagy vásárolni is tudtam. 9 hónapos koráig velünk aludt, eleinte babaöbölben, mellettem, ez az éjszakai szoptatásokat is nagyon kényelmessé tette, később pedig közöttük. Ezt váltotta fel a szobájába vett óriási szivacs, amin hol egyedül, hol egyikünkkel alszik, de néha mindhárman bekuckózunk.

Minden vágyam, hogy a következő babám kizárólag anyatejet kapjon, de már tudom, hogy a meghittség, a kötődés nem azon múlik, hogy a táplálékához a gyerek milyen csomagoláson keresztül jut, hanem, hogy megteremtjük-e ezeket a bizonyos, álomszerű, mesés pillanatokat.

Pollák Vica

Hozzászólások

Hozzászólások

A szerzőről: Liliputi

Alapfilozófiánk, hogy szülőként mindannyian merjünk hinni magunkban, megérzéseinkben, ösztöneikben, így termékeinkkel mi mindig ezt a célt igyekszünk támogatni. Hisszük, hogy ha szeretetben, békében és összhangban neveljük gyermekeinket, akkor egy testileg és lelkileg egyaránt egészséges, nyitott emberi kapcsolatokkal teli társadalmat alapozunk meg. Mindezért nem kérdés, hogy üzleti sikereink tartalma mögött számunkra mindig az az igazi öröm, ha személyesen, vagy termékeinken keresztül áttételesen hozzájárulhattunk egy-egy családi mindennap egészségéhez, kötődéséhez, öröméhez.