Azt mindig is tudtam, hogy ha gyerekem lesz, a kötődő nevelést fogom alkalmazni. Számomra már gyerekszülés előtt is a legfontosabb az volt, hogy érzelmileg kiegyensúlyozott, mosolygós, bátor gyerekem legyen, aki úgy meri felfedezni a világot, hogy már az első pillanattól kezdve tudja, az anyai biztonság mindig ott lesz mögötte, bármikor is fordul hozzám segítségért, nyugalomért, simogatásért, megkapja.
Sokszor olvastam a kendőben való hordozásról, sőt több kötődően nevelő anyuka is dicsőítette. Milyen jó, amikor a gyerkőc megnyugszik a mellükön, hátukon! Milyen jó, hogy nem kell több kilós babakocsit fel- lecipelni a lépcsőkön! Milyen jó, hogy felszabadul mindkét kezük, és így könnyebben bevásárolhatnak, takaríthatnak! Abban viszont mindegyikőjük egyetértett – velem egyetemben –hogy én babakocsis anyuka leszek! Hogyan is gondolhatnék arra én mozgáskorlátozottként, hogy magamra kötöm a gyereket?
Judit a 2 hónapos Zsomborral
Igen, az egész gyerekkérdés alappillére nálam az volt, hogy én „másabb” vagyok, mint a többiek. Oxigénhiánnyal születtem, a pontos diagnózisom latin szakszavakkal élve: paraparésis spastica; azaz összefoglaló néven little-kóros vagyok. Ilyenkor szoktak sajnálkozó tekintetekkel illetni azok, akik személyesen nem találkoztak még velem, csak hallják, vagy olvassák. Általában az első gondolatuk az, hogy pontosan milyen fogyatékkal élő is? Kerekes székes, esetleg valamilyen segédeszközzel járó? Egyik sem, bár sajnos nem tagadhatom, nagyon is látszik rajtam a „különcségem”. Már akkor, amikor csak egy fotót látnak a jobb szememről, melyet éjjel-nappal lehunyva tartok. Vagyis állandóan kacsintok. Na, de a látássérülésem semmiben sem befolyásolja a gyerekem ellátását, nem úgy a mozgáskorlátozottságom. A franciák ezt olyan szépen összefoglalják: „un handicap visible aux jambes”. Legalábbis nekem annyira tetszik. Én úgy fogalmaznék, hogy úgy közlekedem, mint aki alapból hullarészeg, ráadásul be is tojt: dülöngélve, a berogyasztott térdeket összezárva, keresve az egyensúlyt húzom a lábaim. A kezeim egészségesek, de – hiába figyelek oda – gyakran behajlítva, kézfejek lógatva tartom őket. Ennek leküzdése végett inkább zsebre dugott kézzel megyek, illetve könyökhajlatba akasztom a táskáim. Szóval az agytekervényeim nem úgy fókuszálják össze a dolgokat, ahogy kellene, és emiatt valóban adódnak nehézségek az életemben.
Az egyik nehézség a lépcsőzés, ahol muszáj kapaszkodnom. Egy másik a cipekedés, hordozás. Egy pohár vizet nem szoktam kilötykölés nélkül elvinni hosszabb távon. Ráadásul gyakran megbotlom. Ezek miatt a terhességem alatt végig féltem, mi lesz az első pár hétben, amikor a babám még a fejét sem tartja. Képes leszek felemelni? Arrébb vinni egy métert is? Felállni vele? Mi lesz, ha a kezemben van, és megbotlom? Elesek vele? Ha nem tudom megtartani a fejét? Utóbbitól rettegtem leginkább.
E kérdések során sem merült fel bennem, hogy kendővel magamra köthetném. Túl hosszúnak, túl bonyolultnak gondoltam. Inkább vettem egy könnyű, nagy kerekű babakocsit, mely majd évekig kiszolgál. A lépcső kérdése viszont nem oldódott meg. Nem akartam egy pillanatra sem senkire utalva lenni, mert hiába fogadtam el a családom segítségét, a büszkeségem, önérzetem nem engedte, hogy legyen akár egyetlen egy pillanat, eset is, amikor nem vagyok elég a gyerekemnek. Nagy pocival keresgélni kezdtem az alternatív megoldásokat a pár hetes baba hordozására.
Legnagyobb segítségem a Youtube volt. Rengeteg videót megnéztem, hogy milyen eszközök vannak arra, ami tartja a gyerek fejét. A kendő (beleértve a rugalmast, a karikás kendőt) továbbra is kilőve, mert az összes kötési módszer hosszadalmas volt és mindegyiknél állt az anyuka. Az én egyensúlyommal az álló cselekedetek a babával már rögvest kihúzva. A mei tai-ról, csatos hordozóról pedig még nem is hallottam akkoriban, nemhogy tanácsadóról!
Újszülötteknek viszont találtam egy babaerszényt, amelyet a videó szerint nulla hótól lehet használni, és ülve is felvehető vele a gyermek. Szuper! Pont az, amire nekem szükségem van, gondoltam akkor! Rohantam is megvenni. Csak utána hallottam, hogy Amerikában fulladtak már meg gyerekek ilyen hordozóban, de akkor ez nem érdekelt. Úgy voltam vele, hogyha a tengerentúlon még macskát is raknak mikrohullámú sütőbe, ne várjunk tőlük túl sokat.
Persze, nem vált be. Sőt később arra is rájöttem, hogy ugyan nehézségekkel, de a hordozás éppen úgy nekem való, mint más, „normális” anyukáknak. A továbbiakban a hordozás megismeréséről és egyéb hordozós kalandokról fogok mesélni nektek.
Hozzászólások
A szerzőről: Pádár Judit Vivien
Almásy Csilla
Kovácsné Augusztinyi Andrea
Boldis-Molnár Anna
Danko Petra
dr. Aschenbrenner Zsuzsanna
Ferencz Judit
Haragh Ági
Holik Tünde
Hornyák Mariann
Horváth Bernadett
Kis-Várday Júlia
Séllei Lilla
Haklik Márta
Mészáros Emese
Monok Sára
Ócsai Dorka
Palágyi Kata
Pap Valéria
Gerhát Petra
Pollák Viktória
Somlai Dudi Júlia
Szabó Anna Eszter
Sződy Judit
Ábrahám Vanda
1 hozzászólás
szólj hozzáEz annyira jó
Büszke lehetsz magadra!!! Egy gyerek cipelése, nevelése úgysem könnyű, h az embernek nincsenek különösebb nehezítő körülményei… biztosan szuper anyuka vagy! 
Leave Comment to Orsi