Emlékszem, amikor várandósan mondtam a férjemnek, hogy nekem nem kell mama kabát. Még őrzik a falak azokat a szavakat. Részletesen elmagyaráztam, hogy újszülöttként elfér a rendes téli kabátom alá is. Egyébként sem fogom annyit hordozni, kibírja a babakocsiban is vagy az autóban. A hátamon pedig olyan egyszerű a saját overalljában hordozni a kabátom felett. Nagyon jól emlékszem, hogyan érveltem, még a számokat is előástam, mi mennyibe kerül. Elég drágának találtam akkor a kabátot. Ehhez képest – érveltem tovább –  tudom majd hordani maximum két télen át, bár ugye kicsi az esélye, hogy egy totyogót majd én a hátamon cipelek. Szerintem sokan egyet tudnak velem érteni most.

A férjem szívesen megajándékozott volna vele, ha nem a várandósság közepette, a sok sok kiadás mellé merül fel még ez is. Az utolsó hetekben már csak azt vettem észre, hogy minden nap beteszek egy újabb blokkot a kis dobozba. Minden nap valami újdonsággal, babaholmival jövök haza. Mire megszületett a fiam, már fogalmam sem volt, hogy mennyi pénzt költöttem el. Természetesen nem ész nélkül vásárolgattam, szent meggyőződésem volt, hogy szükségem lesz mindenre, egytől egyig minden darab létszükséglet, ami nélkül nem lehet gyereket nevelni.

Sorra olvasgattam a babákról, kelengyéről szóló írásokat, magazinokat, és mindent jól kikutattam, kielemeztem, kiszámoltam, megvizsgáltam. Elvégre a legjobbat akartam a kicsinek és magunknak is. Nem a legdrágábbat, hanem a legjobb megfizethetőt.

Novemberben megszületett a fiam, és hamar kendőbe csomagoltam. Az egyetlen bajom azzal, hogy hordozni kezdtem a fiamat, hogy nem kezdtem el még hamarabb, már a kórházban.

Nagyon ritkán mentünk el otthonról autó nélkül, mert a babakocsiban sokat sírt, kendőben nem mertem kivinni. A bátortalanságom, a bizonytalanságom miatt inkább otthon maradtunk. Egyébként is, a napi  sétákon kívül, nekem sem volt sok erőm beutazni a fővárosba vonattal, a kis faluban, ahol laktunk, senkit nem ismertem. Ráadásul nem akartam állandóan levetkőztetni, felöltöztetni a pár hetes kisbabát, kendőből ki, overall le, és mindez vissza néhány perc múlva. Féltem, hogy bemelegszik, megizzad, megfázik. Inkább nem, köszönöm, maradunk otthon. Ez az elszigeteltség ahhoz is hozzájárult, hogy a szoptatásban is segítség, támogatás nélkül maradtam, és hamar végetért szoptatós korszakunk. Kitartóan, napi 6-8 órát hordoztam a kicsit, az udvaron és  a kertben kendőztünk. Egy takaró alá bújtattam a babámat olyankor.  A kapun kívül már nem merészkedtem.

Hamar eljött a tavasz, és a pici babámmal úszás órákat kezdtünk, még mindig babakocsival vágtunk neki a világnak. Majd már nem bírtam tovább bezárva. Végiggondoltam, hogyan tudnék babakocsival vonatra ülni, onnan pedig metróra, és rájöttem, hogy ez esélytelen.

Ekkoriban már csatosunk volt, amit bátran mertem használni, mert az öt hós fiam kúszni kezdett, tudtam, hogy már elég erősek az izmai. Remekül illett hozzánk a Liliputi csatosunk. A babakocsi ekkor már a garázsban parkolt letakarva.

Hamar végetért a ragyogó nyár is, és közben a ködös Albionba helyezték át a férjemet, így már szeptemberben ugyancsak hűvös szelek fújtak. Addigra már a hátamon hordtam a fiamat, és naponta jártuk a várost, kirándultunk, ügyintéztünk, jöttünk-mentünk.

És akkor egy nap elővettem minden érvemet a mama kabáttal kapcsolatban, hogy újra átrágjam őket. Rájöttem, hogy nagy butaság volt nem megvenni egy évvel korábban. Rájöttem, hogy a hordozásról nem lehet könnyedén leszokni, ha napi rutinná válik. A lassan két éves fiamat még mindig naponta hordozom órákon át. Mit is akartam én eldönteni a gyerekneveléssel kapcsolatban két évvel ezelőtt? Mit is gondoltam, hogy majd én jól kitalálom, hogyan kell gyereket nevelni? Ez jó esetben nem így működik. A gyermeknek vannak igényei, amelyek az első egy évben létszükségletek. Ezeket vagy kinyilvánítja a baba vagy nem, ezek vannak. Ha megtanuljuk értelmezni a kisbabánk jeleit, jelzéseit és saját nyelvét, akkor rájövünk, hogy ő tanít minket arra, hogy hogyan kell őt nevelni. Nem gyereket nevelni általánosságban, hanem őt. Ezt az egyedülálló, különleges kis tündérkét, aki mindent tud már, aki mindent megmutat nekünk, amit mi már elfelejtettünk.

Nos, ez velem is így esett. Rájöttem, hogy a fiam többet tud a gyereknevelésről , mint én. Szüksége van rá, hogy közel legyen hozzám. Nekem pedig arra van szükségem, hogy ezt kényelmesen, problémamentesen lehetővé tudjam tenni. Azóta sem értem, hogy miért gondoltam úgy, hogy nem kell nekem mama kabát.

Egy éve vettem mégis egyet, és szerelem lett elsőre. Az  fiamat elöl is hordoztam benne, de legtöbbször a hátamon utazik és alszik. Hosszú sétáknál sem fáztunk, ha pedig kicsit melegem volt, csak meglazítottam egy cipzárt itt-ott. Vagy teljesen levehettem magamról anélkül, hogy felébreszteném, és ugyanígy vissza is tudtam venni. Szeptemberől késő márciusig viseltem minden nap. Nagyon jó minőségű anyaga van, a varrások, a tartozékok mind kiváló munkáról árulkodnak. Ma már úgy gondolom, hogy túl sok mindent vettem pocakosan, ami tényleg feleslegesnek bizonyult, de a kabátot még egyszer át kellett volna gondolnom. Ma már nagyon sajnálom, hogy a sok kiadás miatt a végére már zsugori lettem. Túl nagy árat fizettem érte végül.

A második babánkat tervezzük, és szeretném, ha télen már pocakos mamiként sétálgatnék az akkor már két éves kisfiammal kéz a kézben, vagy akár hordozva.

 Itt az új kollekció, ami még jobb lett, még több praktikummal, egyszerűbb megoldásokkal meseszép designnal és MOST MAMA SÁLLAL is! Már csak azt kell kitalálnom, hogyan győzzem meg a férjemet, hogy szeretnék ebből a kollekcióból is egyet.

Hozzászólások

Hozzászólások

A szerzőről: Hornyák Mariann

Azt pontosan tudom, hogy édesanyám mit mondott nekem, hogyan ölelt, miként bátorított. Azt is pontosan tudom, hogy hogyan éreztem magam ettől. És látom, hogy milyen hatása van az életemre. Tudom, hogy minden bátorító szó egy – egy erős vas láncszem, amelyek egymásba forrva erősítik tovább egymást. Ez a lánc tartja stabilan a hidat, amely az én szívemtől vezet a másik emberig. Az édesanyám szavai határozták meg, hogy ez a híd mennyire erős, mennyit bír el, milyen hamar és milyen gyakran omlik össze. Az én édesanyám remek munkát végzett. Az én szívhídjaim stabilak. Még akkor is szilárdan állnak a pillérek, amikor a túloldalon már égetik fel a hídhoz vezető ösvényt. A saját gyermeknek is ezt akarom ajándékba adni az életben, amolyan útravalóként. Sziklába vésett pilléreket, masszív láncokkal. Ha minden gyermek megkaphatná ezt, egy igen boldog világban élhetnénk, amiben az emberek tisztelettel, szeretettel és megértéssel fordulnak egymás felé. Hiszek a kötődő nevelésben, hiszem, hogy működik. Azért dolgozok, írok, beszélek, lélegzek, hogy minél több gyermek átélhesse ezt, minél több édesanya megtapasztalja, hogy a kiegyensúlyozottan kötődő gyermekkel az élet mókás és tele van meseszép pillanatokkal. https://mhbusinessconsulting.co.uk/