Sziasztok! A nevem Vali. 31 éves, egyedülálló anya vagyok.

Nem tagadom, nagyon nehéz másfél év van mögöttem. Végigvittem egy terhességet , egy szülést és nevelem a 7 hónapos csemetémet, Marcit. Egyedül.

Néha ordítani tudnék olyan nehéz, de mindezek ellenére boldog vagyok, mert van egy csodálatos kis emberpalánta mellettem, aki feltétel nélkül szeret és beragyogja az életem. Mellette nőttem fel.

Íme, ez a mi történetünk. Nem egyedi, ámde annál tanulságosabb.

 

A KEZDETEK

Kezdjük ott, hogy nem így terveztem, nagyon nem, de az élet meglepett és már nem bánom, hogy végül így alakult. Elviekben gondjaim voltak a szaporítószerveimmel, így az, hogy gyerek, fel sem merült, fizikai lehetetlenség volt. Aztán jött Marci, aki szinte sorszerűen landolt az életemben.  

Éltem a budapesti 29 éves,  életcél nélküli , Y-generációs- yuppiek boldog életét, amikor megismerkedtem gyermekem apjával a dunaparton egy buliban. Részemről szerelem volt, a másik oldalról nem tudok nyilatkozni. Mindegy. Tiszavirág életű, alig kéthónapos „kapcsolat” után úgy döntött a srác, inkább egy másik lányt választ. Ezzel véget is érhetett volna a történet,  én lapoztam is volna, csakhogy hamarosan kiderült a felfoghatatlan, terhes vagyok.  Három teszt és egy nőgyógyász kellett ahhoz,hogy elhigyjem. Igazából kicsit úgy éreztem magam, mintha nem is velem  történne. Mintha egy elfuserált barátokköztben lennék.  Na de nagyon előrementem a sztoriban.

Fura, de a „szakítás” után azt álmodtam, terhes vagyok.  Persze nem tulajdonítottam a dolognak túl nagy jelentőséget, csak másnap, mikor bementem dolgozni a munkahelyemre, ott motoszkált a fejemben, hogy mégis –Mi van ha tényleg?- úgyhogy  szépen a második reggelim után elmentem venni egy  tesztet. Pozitív lett. Ezen annyira kiakadtam, hogy el kellett mennem venni még egyet. Az is pozitív lett. Pánik a köbön. A harmadik teszt vásárlásakor közölte velem a patikuslány,hogy szerinte inkább terhesvitamint kellene vásárolnom. Kedves nem?

 Aztán aznap estére jegyem volt egy Laurie Anderson koncertre a MüPába, amit nagyon vártam. Elmentem, de mintha ott se lettem volna. Nem tudtam másra gondolni. Koncert közben annyira nem érdekelt a külvilág, meg a zene, hogy inkább kimentem és megírtam a srácnak, hogy mi a helyzet. Elém jött. Ültünk ott az aulában, üresen, és nem tudtuk hogy most mi lesz.

Másnap elkísért a nőgyógyászhoz, vártuk, hogy sorra kerüljek és bennem egyre csak munkálkodott a gondolat,hogy nem tudom elküldeni ezt a gyereket. Engem választott. Minket…

Teltek a napok, köztem és a gyerek apja között egyre nagyobb lett a távolság, rengeteget veszekedtünk, közölte, hogy  ő nem akar ebben részt venni. Ultimátumot adott, hogy ha megtartom, elköltözik külföldre és soha többé nem látom.

Mondanom sem kell , nem Őt választottam, elment, én meg egyedül maradtam.

Vagyis ha jobban belegondolok, nem, mert onnantól kezdve, hogy megfogant, többé már nem voltam egyedül.

 

TERVEZGETÉS,STRATÉGIÁK

Megmondom őszintén, most visszagondolva nem tudom, honnan volt annyi erőm.

A kezdetek kezdetén rengeteget sírtam, egy kisebbfajta törpevízierőmű voltam ,de tényleg, nem tudtam hogy mit csináljak. Lelkileg kivoltam teljesen, nem beszélve arról, hogy akkor már emberesen kínoztak a terhességi-rosszullétek. A barátaim előtt nem csináltam titkot a dologból, volt kb. 3 hetem hogy eldöntsem, megtartom-e, mindenkivel erről beszélgettem, meghallgattam a pro és kontrákat, számolgattam, mit tudok kihozni, mindennap megnéztem, mennyi gyest fogok kapni és kb. mennyit kell költenem egy hónapban, hogy kijöjjünk.

Stratégia kellett, egy terv arra, hogyan leszünk majd mi ketten, hogyan éljünk túl mindent.

Két munkahelyem volt és naivan azt hittem, bírni fogom, de az igazat megvallva fogalmam se volt arról, mi fán terem egy gyerek. Aztán megszületett a végleges döntés, végigcsinálom akármi is lesz.

 

A vizsgálatokra mindig egyedül mentem el. Nagyon rossz volt, mert általában a többi kolleginát elkísérte a párja, én meg ott ültem, mint egy rakás szerencsétlenség.

Ettől függetlenül büszkén viseltem a pocakom, nem arról van szó, inkább szomorú voltam, hogy nincs akivel megosszam.

Szóval az első vizsgálatok után szépen kiderült, hogy veszélyeztett terhes vagyok, vigyáznom kellett magamra, úgyhogy a két munkahely ugrott. Szuper.

Nem baj, gondoltam, egy munkahellyel is csak elboldogulok. (Így szépen végigdolgoztam a 9 hónapot.)

A 12. hét után az apuka eltűnt. Semmit nem tudtam róla. Még a Facebook- on is letiltott, nagyon fájt, reméltem, hogy megváltozik és ha nem is vagyunk együtt, de talán közös nevezőre tudunk jutni. Nem így lett.

Próbáltam nem elkeseredni, nem emészteni magam. Az apjának néha írtam, de soha nem jött rá normális válasz, csak annyi, hogy ha megszületik, írjam meg nevét és hogy egészséges-e és pont.

Ami azt illeti, nekem már elég korán lehetett látni a pocakomat, mert nagyon sovány voltam, de a bűvös 18. hét után már le se tagadhattam. 

Az első három hónap maga a pokol volt. Állandóan hánytam és iszonyúan fáradt voltam, de aztán ezek szépen megszűntek és elkezdtem élvezni a dolgot. Egy igazi kis boldogság-gombóc lett belőlem. Szó szerint,mert sikerült felszednem majdnem 30 kilót. De pörögtem, dolgoztam, a barátaimmal játszóházba jártam, egy percre se hagytam magam befordulni. Teltek a napok, hetek, kiderült, hogy kisfiam lesz. Én végig tudtam.

AZ ESÉS

Egész jól elvoltam, éltem a kis életem, míg május elsején sikerült hasra esnem.

Nem volt velem senki és mivel olyan helyen voltam nem jött ki a mentő.  Taxival próbáltam bejutni a kórházba, de senki nem akart felvenni, gondolom féltek hogy megszülök útközben. Végül csak sikerült bejutnom. Nagy volt az ijedtség, mert aznap este sanszos volt, hogy megszülök, és akkor még csak 32 hetes terhes voltam. De a baba megnyugodott, így nem lett baj.

Viszont innentől kezdve már semmi se volt a régi. Azt hiszem ez volt az a pont, ahol leesett mindenkinek hogy ez már a finish.

Hozzászólások

Hozzászólások