„Na, de mikor alakul ki a rendszer?” „A sok etetés miatt hasfájós lesz!” „Látod, így nem jut időd magadra és a férjedre! Tönkre megy a házasságotok!” Szerencsés az az igény szerint szoptató anya, akit nem zaklatnak hébe-hóba ilyen, vagy hasonló mondatokkal. Persze, mindenki a legjobbat akarja a babának. Na, de mi a legjobb neki?
Igény szerinti szoptatás, együtt alvás, hordozás – ez a kötődő nevelés triásza, ami egyenként (és így együttesen meg pláne) sokaknál kiveri a biztosítékot. Miért érint ez ilyen mélyen valakit, hogy vérre menő vitába szálljon, pedig nem is a saját gyerekéről van szó? Mert amikor ő volt kismama, ennek az ellenkezőjét kellett csinálnia, és most el kellene ismernie, hogy ez nem volt igazán ideális a baba szempontjából. Mert pánikba esik, ha azt érzi, hogy kicsúszik a felnőtt kezéből a kontroll. Mert harminc éve ennek ellenkezőjét állítja, és be kellene látni, hogy téves információkat adott tovább sok szülőnek. Sok oka lehet az idegenkedésnek, hatása viszont egy: elbizonytalanítja az anyát abban, hogy jól teszi-e, amit tesz.
Bizalom verzus bizalmatlanság
A legfontosabb feltenni a kérdést: alakítani akarod-e a gyereked, vagy megismerni, és támogatni, hogy a legjobbat hozza ki magából? Együttműködést akarsz vagy irányítást? Bizalmat vagy bizalmatlanságot? A sírni hagyott, órára etetett babák esetében nem csak az a baj, hogy túl éhesek, aztán meg túl sokat esznek. Ez talán a kisebbik gond, bár a később kialakuló táplálkozási zavarok kérdésében megfontolandó. Az igazi probléma, hogy mit tanul meg a frissen érkezett baba a világról, a kapcsolatairól. Ha nem az igényeit figyelik, hanem az órát, akkor a baba pusztán azt észleli, hogy semmi köze az érzéseinek, a jelzéseinek ahhoz, hogy mikor segítenek rajta. Mit tehetne mást, leszokik az őszinte kommunikációról, és beáll arra: az életben a dolgok esetlegesen történnek, tőle függetlenül. Nincs kapaszkodó. A babának ugyanis nincs órája, és időérzéke sem. Ő a pillanatban él, és az éhséget, vagy elhagyatottság érzést teljes testével – lelkével átéli. Nem tudja, hogy van még fél óra, nem ismeri a türelem fogalmát, csak azt tudja, hogy nagyon nem komfortos, amit átél, és úgy érzi, soha nem szabadulhat meg ettől az érzéstől. Megtanulja, hogy nem bízhat abban, hogy figyelembe veszik az igényeit, és ebből a későbbiekben még sok bonyodalom származhat.
Egy félreértés nyomában
Vajon miért jutottunk el onnan, hogy egy baba bármikor szophat, odáig, hogy, ha három óránál gyakrabban tesszük mellre, akkor aggódni kezdünk, hogy ez nem normális. Azért, mert a szoptatást etetésnek tekintjük. Úgy gondoljuk, hogy a baba csak akkor akar megint szopni, ha megéhezett, vagyis, ha teljesen megemésztette az előző adagot, és ez a számítások szerint három óra. Régen senki sem gondolkodott rajta, hogy mennyit eszik a gyerek, mennyit kellene ennie, mennyi ideig tart az emésztés, és mikor lesz jogos a mell követelése. Régen ugyanis a szoptatást nem pusztán etetésnek tekintették, hanem vigasznak, menedéknek, altatónak is. Ahogy ma a cumit. Ha cumit adunk egy baba szájába, soha nem gondolkodunk, hogy mikor adtuk neki utoljára, eltelt-e már megfelelő idő az utolsó cumizás óta. Ha a párunkhoz bújunk, soha nem nézi az órát, hogy jogos-e az odabújási igényünk kifejezése. Ha a szoptatást az érzelmi szükségletek kielégítésének is tekintjük, akkor soha nem fogunk órát nézni, hanem hallgatunk a babára és megadjuk neki, amit kér. Így segítjük a biztonságos kötődés kialakulását, és a bizalom megerősödését.
Hozzászólások
A szerzőről: Sződy Judit
Almásy Csilla
Kovácsné Augusztinyi Andrea
Boldis-Molnár Anna
Danko Petra
dr. Aschenbrenner Zsuzsanna
Ferencz Judit
Haragh Ági
Holik Tünde
Hornyák Mariann
Horváth Bernadett
Kis-Várday Júlia
Séllei Lilla
Haklik Márta
Mészáros Emese
Monok Sára
Ócsai Dorka
Pádár Judit Vivien
Palágyi Kata
Pap Valéria
Gerhát Petra
Pollák Viktória
Somlai Dudi Júlia
Szabó Anna Eszter
Ábrahám Vanda
2 hozzászólás
szólj hozzáEgy kicsit árnyalnám a helyzetet.
Első gyermekünknél kitűnően bevált a kötődő nevelés “triumvirátusa”. Kiegyensúlyozott, magabiztos gyerek lett, ráadásul alig beteg (szept-árprilis 2x) pedig ovis.
A második gyermekünknél azonban észrevettük, hogy nem úgy mennek a dolgok mint korábban. Elkezdtek beigazolódni azok a jóslatok amiket korábban hallottunk („Látod, így nem jut időd magadra és a férjedre! Tönkre megy a házasságotok!” stb.).
Beláttuk, hogy nem tudunk második gyerekünknek annyit biztosítani mint az elsőnek, pedig 3 év van közöttük.
Jó, hogy propagáljuk a kötődő nevelést, de amit sehol sem tesznek hozzá, hogy egy egész (nagy)családot kíván. Mint ahogy az annyiszor hivatkozott “régen” történt. Amikor a nagyszülők, testvérek tehermentesítették a szülőpárt, hogy a picivel törődhessenek.
Nekünk 90%-ban ketten kell megoldani a helyzeteket és ott már nem megy minden kompromisszumok nélkül.
Szóval erre is gondoljatok, mikor a kötődő nevelésről beszélünk! Egyedül nem megy.
Tökéletesen egyetértek LGD-vel. Érzésem szerint legtöbbször nagyvonalúan kihagyják az ilyen témájú beszámolókból, hogy “régen” az volt a normális, hogy az egész nagycsalád, esetleg még a szomszédság is besegített a kicsi körüli teendőkbe. Értsd: főzés, mosás, dajkálás – egy frissen szült nőnek legtöbbször annyi dolga volt, hogy kipihenje magát és szoptassa, becézgesse a kicsit, amikor odavitték hozzá. (Nyilván nem mindig, nem mindenhol, mielőtt még valaki elkezdene tiltakozni. De akkoris ez volt az általános, és egyébként nagyon helyes szokás.) Ilyen viszonyok között valóban több energia, figyelem jutott az ún. igény szerinti szoptatásra. Tudomásul kell venni, hogy a világ azóta sokat változott, de ezt nem tragédiaként, vagy negatívumként kell megélni, egyszerűen alkalmazkodni kell hozzá, és megpróbálni kihozni a helyzetből az anya (család) és a kicsi számára a lehető legjobb megoldást (pl. nem hagyni a gyereket magára, ha sír, de bizonyos fokú rendszert bevezetni az etetés- pelenkázás-alvás körforgásába).
A másik, hogy véleményem szerint egy gyerek mentalitását, belső attitűdjét, természetét nem lehet megváltoztatni kívülről. Vannak küzdősebb, akaratosabb, könnyebb, nehezebb, elevenebb, nyugodtabb gyerekek. Pusztán attól, hogy egy kisbaba/kisgyerek etetését vmilyen rendszer szerint csináljuk (és egyáltalán az egész napja valamiféle rend körül szerveződik), nem fog a természete, a világhoz való hozzáállása megváltozni, nem fog csalódottságot átélni, ha amúgy a szülője/nevelője figyelemmel, gondoskodással, szeretettel neveli.
Hogy tetszett?