Terhesség vagy áldott állapot? Te hogyan él(t)ed meg a várandósságod hírét? Kíváncsi vagy hogyan fogod majd, ha eljön az idő? Neked mit jelent gyermeked megfoganásával édesanyává válni? Esetleg még vársz rá, hogy megérezd azt a semmihez sem fogható vágyat? Ami oly könnyen jön mint az első szerelem, kérdés nélkül dönt le a lábaidról, nem is tudtad idáig, hogy létezett, de nem érted eddig hogyan élhettél nélküle…
Elmesélem az én történetem, az első hívástól, a beteljesülés pillanatáig. Kívánom, hogy bárhol is jársz utadon, éld meg a jelen állapot pillanatát a maga teljességében és hagyd, hogy félelmeid helyett a szíved óhajai vezessenek.
Én sokáig gondolni sem tudtam arra, hogy gyerekem legyen. Őszintén szólva a gyerekeket sem kedveltem különösen. Talán inkább féltékeny voltam rájuk és ha választhattam volna egy csettintésre magam is újra gyermekké váltam volna, hogy újraírhassam a nem túl boldog emlékeimet. Megrémisztett a felelősség, elképzelni sem tudtam az emberek önként hogyan vehetnek ekkora terhet a vállukra, hogyan vállalhatnak egy szinte lehetetlen feladatot: sérülések nélkül felnevelni egy boldog, sikeres, tisztességes embert. Köszöntem szépen, én ebből nem kértem.

A vágy születése

Mikor a Sors kegyessége megcirógatta az arcom és az utamba küldte férjemet, Ákost, érdekes mód az volt az egyik legelső benyomásom róla, hogy milyen csodálatos édesapa lenne. Nem ismertem még, szinte alig beszéltünk, mégis ösztönösen, megváltoztathatatlanul éreztem belőle ezt az energiát. Volt is enyhe meglepődés mikor ezt nem voltam rest a tudtára adni – nem szokványos társalgásindító téma, no de mit volt tenni, a mi kapcsolatunk sem volt éppen szokványosnak mondható. 

Hónapokkal később, mikor már szívünk egyre tagadhatatlanabb hívásban égett a másik felé, egy álom zavarta fel a megszokott bizonyosságom mellyel önmagamra tekintettem. Ha becsukom a szemem, a mai napig tisztán látom magam előtt az álom képeit, a színeit, érzem az illatokat, és a szívem izgatott, meleg vágyát. Ákos egy pékségben ült valahol külföldön, egyedül kávézgatott mikor hirtelen egy gyönyörű kislány tűnt fel előtte a semmiből. Felvette az ölébe, és együtt sütiztek, nevettek, örültek egymásnak, a kettejük kapcsolatának, egységének, szeretetének. Szinte hallom ahogy mosolyogva szólítja a nevén; Luca… Arra ébredtem, hogy az álom végtelen bája hirtelen gyorsasággal vált át szívemben egy mély vággyá, egy teljesen új, mégis ismerős érzéssé, a család hívogató vágyává. Ott szerettem volna lenni velük abban a pillanatban, osztozni velük abban az egységben, összetartozásban. Abban a végtelenül tiszta boldogságban. Tudtam, hogy most magot ültetett bennem valami, de azt is, hogy bőven van időm még a csírázásig…

Talán két év telhetett el, mire az életünk alakulása, a saját személyes fejlődésünk megengedte azt, hogy békében, nyugalomban, teret adhassak magamnak a színtiszta vágynak, az édesanyává válás vágyának. Hogy megengedve, átéljem ahogy eláraszt, feltölt, és egész lényemen át ragyog. Gyönyörű, csodálatos folyamat volt, ahogy megfogant, érett bennem majd lelkemben megszületett a határozott, végtelen és minden mélységekben kiterjedt csoda, hogy Ákos segítségével életet adhassak, hogy egy életet nevelhessek, felelhessek érte, terelgethessem, támogathassam, segíthessem. Arra vágytam, hogy önzetlenül, az anyai szerep tökéletes megélésével, önnön életem teljes átalakításával, egy új szakaszt kezdhessek. Tudod, én sosem ámítottam magam azzal, hogy egy gyermek érkezésével ugyanolyan marad az élet, hogy semmi változás nem történik. Valahogy mindig szomorúan néztem azokat a nőket, akik igyekeztek fenntartani a látszatot saját maguk és a külvilág számára, miszerint egy gyermek születésével ugyanazt az életet élhetik, mint előtte. Igyekeztek elnyomni magukban a hiányt, a haragot, a változás okozta szomorúságot, félelmet. Elnyomni annak az áldozatnak a súlyát amit hozniuk kellett, azt a lemondást, azt a nélkülözést amivel a gyermek érkezése járt. Én nem akartam nem változni. Vágytam, vártam, hogy átalakuljon az életem, hogy azt a szerepet amit eddig éltem, lecserélje egy új, egy teljesen más.

A tudatos döntés

Így hát, döntenem kellett.
Nagyjából a fogantatás előtt egy évvel azt a döntést hoztam, hogy az életem afelé változtatom, hogy testem, lelkem, az anyai létnek nem csak, hogy megfeleljen de a lehető legteljesebben, mélyebben, EGÉSZségesebben megélhesse azt. Gyermekemnek tiszta, fénnyel és szeretettel teli utat szerettem volna biztosítani, így elhatározásomnak végtelenül erősnek kellett lennie. Amiben teljesen biztos voltam az az volt, hogy én ilyen anya szeretnék lenni, így, ha várnom kell rá, hogy valóban ilyenné válhassak, megteszem. Tudtam: azzal, hogy megfogan bennem egy lélek, nem csak egy gyermek születésének útja kezdődik hanem az enyém is – anyaként. És mivel ezt éreztem a legáldottabb szerepnek, eszerint is készültem rá. Tisztában voltam vele, hogy ha valami újnak készülünk teret adni életünkben, első körben a régitől kell megváljunk. Talán a testi vonal volt a legnehezebb. Az állandó edzéseknek, életvitelnek köszönhetően rendkívül lefogytam, ami az én testalkatomhoz előnytelennek bizonyult – az egészségem, és majdani gyermekem egészségének tekintetében. Szépen lassan, de elszántan azon dolgoztam, hogy azt a (jó)pár plusz kilót amire szükség volt, magamra szedjem. Jóval kevesebbet edzettem, visszavettem a tempóból, lassítottam, pihentem, befelé figyeltem. Igyekeztem meghallani testem valódi vágyait és végre kiszolgálni őket. Tudtam, hogy egy gyermek fejlődésének az egyik legfontosabb szakasza az édesanya fogantatás előtti állapota, így szívemben ezzel a ténnyel változtattam mindenen ami előnytelen volt. Egyszerűnek tűnik, de közel sem volt az, rengeteg könny, egó-harc kísérte utamat, de a lelkemben és szívemben lakó vágy mindig erősebbnek bizonyult. A nyújtásokkal egyre közelebb kerültem önmagamhoz, az egó vastag falai szépen dőltek le a valódi énem békéje körül. Híztam, gyarapodtam, és a kilókkal együtt a nyugalom megváltását is üdvözöltem magamon. Mikor megvolt a kívánt súly, tisztítókúrákat csináltam, külön figyelmet fordítva a májamra, epémre, a nyirokrendszeremre illetve az egész hormon-háztartásomra. Ákossal ebben az időben rengeteget utaztunk különböző természet adta szépségekhez, feküdtünk a réteken, motoroztunk a Balaton partján, éjszaka felmentünk Dobogókőre a kedvenc helyünkre, erdőkben bóklásztunk, vagy csak egy kis faházikóban pihentünk Börzsönyben a patak partján. Ilyenkor szívtuk magunkba egymás csodáját, a kettőnk egységét és próbáltuk megérezni milyen lesz, ha ezt kiterjesztjük egy új kis lélek segítségével.

Tisztítás, tisztulás

Ahogy a testemre, a lelkemre is ráfért a tudatos nagytakarítás, és a sok pihenést amit megadtam magamnak, végre a lelkem is meg kellett kapja tőlem. Mivel ösztönösen azt éreztem, hogy lányom lesz, tudtam, hogy a család női vonalán kell kezdenem a tisztítást, feloldozást, tudatos karma letételt. Minden negatív berögzült programot szerettem volna törölni magamban, hogy a szeretet fényével gyógyítva már ne kerülhessen a lányom karmikus terhei közé. Az összes félelmemnek búcsút szerettem volna mondani, hogy ezek ne nehezítsék gyermekem életfeladatát. Tökéletesen hiszek benne, hogy a gyermekek választják szüleiket annak függvényében, hogy mely életkörülmények, személyiségek, lelkek illenek a legjobban a számukra elvégezendő sorsfeladathoz, de azt is tudtam, hogy én a lehető legtisztább utat kívánom biztosítani számára. Habár sejtettem, hogy ez nem lesz kis idő, nem érdekelt. A vágy, hogy neki könnyebb legyen, erősebben élt bennem mindennél. Talán ekkor éreztem először, hogy felnőttem. Ma már még mélyebben tudom, hogy a Sors sosem téved és valóban mindig minden akkor történik velünk, amikor az számunkra a lehető legtökéletesebb. Hálás vagyok ezekért a hosszú-hosszú hónapokért amit testi-lelki munkával töltöttem. Meg kellett érjek, fel kellett nőjek ehhez a vágyhoz. Kellett, hogy minden sejtemben azt érezzem, hogy édesanya vágyok lenni, hogy életet akarok közvetíteni, hogy jobban akarok szeretni mást önmagamnál, hogy adni akarok, szülni, hogy én is újra megszülethessek. Kellett ez az idő arra, hogy érezzem a hiányának a fajdalmát, a vágy beteljesülése idejének tudta nélküli tökéletes hitet, bizalmat. Hagynom kellett, hogy felnőjek a küldetéshez, ehhez a szerephez, ehhez az énhez. És bizony, közben előfordult, hogy azt éreztem nem tudnék Ákos szeretetén osztozni. Volt, hogy azt éreztem, minden figyelmem neki akarom adni. Volt pillanat, mikor azt éreztem nem jártam eleget a kettőnk táncából még. Kellett, hogy IGAZÁN megismerjem őt, a társam, a párom, minden mélységében, szívem minden szeretetével. Kellett, hogy elfogadást tanuljak. Kellett, hogy ennyit menjünk, világot lássunk, tapasztaljunk, kellett ennyi naplemente az országúton némán az autóban ülve, kellett ennyi éjszakai motorozás a nyári éjszakában a tavak partján, kellett ennyi tengermély végtelen pillanat amiben elveszhettünk egymásban, a másikban. Kellettek a harcok, és kellett a feláldozás. Kellett, hogy letudjuk vetni béklyóinkat és félelem nélkül élvezhessük a kettőnk csodáját. Kellett ahhoz, hogy megszülethessen belőle a harmadik. A MI. Az a mi, aki teljesen szabad, független lény és mégis kettőnk összetartozásából nyer utat a földi életre. Akivel kiteljesedünk, akivel családdá válunk.

Az utolsó nagy vágy

A rengeteg lelki munka hatására éreztem, ahogy szép lassan kerülnek helyre bennem a dolgok, de az igazi, mély félelmeim, melyeket igen ügyesen és hatékonyan dugdostam ezidáig magam elől, most mind a felszínre jöttek, farkasszemet nézve velem. Sokszor éreztem, hogy elfáradtam, hogy elég volt, hogy semmi haszna, eredménye ennek a sok fájdalomnak, de aztán a számtalan szembenézés, beismerés, megengedés és elengedés hatására egyre könnyedebb, szabadabb voltam. Tisztult a kép és benne tisztultam én is. Ákossal volt még egy régi, nagy vágyunk; szerettünk volna eltölteni pár hetet Amerikában, megélve a szabadságot, az egymás léte adta boldogságot. Emlékszem a napra mikor írtam neki, hogy mi ezt igenis megcsináljuk. Nem érdekel a munka, a pénz és minden egyéb egó szülte kifogás, szépen veszünk egy nagy levegőt és megengedjük magunknak a vágyunk valóra válását. Tudtuk és éreztük, hogy ez az út az ami még elválaszt minket a családdá válástól. Tudtuk, hogy ha nem valósítjuk meg, kitörölhetetlen hiányként fog élni bennünk. Végtelen utakra vágytunk, csendre, napfelkeltére a sivatagban, és arra a mámorító érzésre, hogy igen, megcsináltuk, ezt is megéljük, ezt is valóra váltottuk az összes eddigi álmaink közül. Mikor Amerikában leszállt a gépünk, éreztük, hogy bezárult a kör, hogy ez a landolás egy teljesen új kezdetét jelenti. Szinte szétfeszültünk az izgalomtól és a boldogságtól. Megelevenedtek körülöttünk a képek, melyek annyiszor tartották bennünk a lelket mikor még lelkeink nem fonódhattak össze az anyagi világban. Azok a képek ahova menekültünk a jelen lemondásai, fájdalmai elől. És most itt voltak a valóságunkban, és mi ott voltunk bennük. Mikor az utazásunk második felében ültünk az autóban a 66-os út sivatagi tájain haladva, csukott szemmel szívtam magamba az élet áldásos tökéletességét. Egyik kezem egy új életet védő pocakomon pihent, másik Ákos kezét fogta, arcomon a könnyeim folytak lassan, a szívem csordultig volt hálával, miközben soha el nem múló szeretettel ölelt át és suttogta a fülembe a Sors: az életedben minden, MINDEN a tökéletes helyén van.

Hozzászólások

Hozzászólások

A szerzőről: Presinszki-Nagy Beáta

Presinszki-Nagy Bea vagyok, edző, mentor, táplálkozási és életmód tanácsadó, mely mellett vagyok olyan szerencsés, hogy megoszthatom gondolataim, érzéseim több online illetve nyomtatott sajtóban is. Az online szó mostanság igen erőteljesen varázsolta be magát az életembe, hiszen így dolgozom, ezzel építvén fel a jövőbeli szabad, biztos családi életünk lehetőségét. Ami a legfontosabb, hogy egy tündér lakik bennem, na de szó szerint, hiszen jelenleg 7 hónapja osztozom a testemen, lelkemen Lucával, kinek jelenléte egy valódi csodává változtatta a mindennapjainkat. Végtelenül hiszek a Sorsban és abban, hogy életünkben minden mindennel összefügg, és gyengéd, de határtalanul intelligens gondviselésben van részünk az Univerzumtól, amennyiben erre nyitottak, és befogadóak vagyunk. Imádok erről, testről-lélekről párhozamban írni, pillanatnyi kedvenc témáim a természetes várandósság, szülés, a nőiség megélése illetve az áldott állapotra való felkeszülés. Kimondhatatlan hálát érzek amiért hamarosan az anyagi létben is megélhetjük a családi létet és a párommal való egységet Luca segítségével terjeszthetjük ki, tökéletesíthetjük.