Együttalvás, igény szerinti szoptatás, hordozás…sokat írtam már mindezek előnyeiről. Mert van belőlük számtalan. Szerintem nincs is elég óra egy nap, hogy kifejezzem, mennyi mindent köszönhetünk az úgynevezett kötődő, vagy kicsit találóbban mondva válaszkész nevelésnek. Olvasom a fórumokat és ott is milliónyi történet, vallomás bizonyítja, igenis csodálatos hatása van egy család életére ez a fajta szemlélet. Viszont túlkapások is előfordulnak és azoknak bizony következményei vannak.

 A válaszkészség nem egyenlő a negatív értelemben vett elkényeztetéssel.

Fontos az egyensúly. Nem csak a nevelésben, hanem az anya lelkivilágában is. Az az édesanya, aki teljesen, 100%-osan alárendeli magát, a vágyait, fizikai, biológiai, lelki szükségleteit a gyerek igényeinek, olykor természetszerűen megbillen egyensúlyilag. A gyerek az első. Ez nyilvánvaló. De ahhoz, hogy ez igazán belülről fakadjon, ahhoz önazonosnak kell maradni. És ebbe beletartozik az is, hogy az anyuka néha kiborul. Mert gondoljunk csak bele! Hányszor esik meg egy nap, hogy azon kapjuk magunkat, hogy talán ma még pisilni se voltunk? Hányszor fordul elő, hogy elhalasztjuk a már amúgy igencsak esedékes hajmosásunkat? Hányszor történik meg, hogy éjszaka, amikor a kicsi keresztbe fekszik rajtunk, hogy leesik; az a kongó érzés a gyonrunkban már nem más, mint konkrét éhezés? Persze nem mindenki van ezzel így, de vagyunk egy páran. Sok anya a hétköznapok szintjén a legelemibb szükségleteit is beáldozza a kötődő nevelés oltárán. Sosem mond nemet, a szó szoros értelmében mindent szabad. Így az anya és a gyerek is könnyen frusztrált lesz, hiszen a gyerekeknek a józanul megszabott korlátok a biztonságot is jelentik. Alessandro Baricco-Novecento című könyvében mondja a főhős: “Végtelen számú billentyűn nem tudok játszani.”

Ugyanígy van a gyerekekkel is.
A korlátokat inkább nevezzük világítótornyoknak, amiken belül biztonságban érezhetik magukat.
Miért írom mindezt?
Mert olyan sokan vagyunk, akik válaszkészen neveljük a gyerekeinket, de pont a lényeg vész el: az ösztönösség.

A válaszkész, kötődő nevelést nem tankönyvek, kutatók fejlesztették ki kémcsövekkel, nem fekete vagy fehér, nincs egzakt igazság. Egy anya, aki képes ráhangolódni a gyerekére, annak szabadon működnek az ösztönei. Ez lenne a lényeg. S ha valóban ez történik, akkor túlkapás sincs. Mert nem a görcsös akarás szüli a döntést egy adott helyzetben. Nem azért mondasz igent valamire mert az a “helyes” a kötődő nevelés “tanai” szerint, hanem mert azt érzed jónak.

Facebook csoportokban nap mint nap látom a kérdést: Sérül-e a kötődés, mert nem nem engedtem meg valamit a gyereknek? Megtörik-e a bizalom, ha nem dobom el azonnal a fakanalat a tűzhelynél, mert a gyerek most azonnal akar rajzoltatni velem egy csigát? Hol van ilyenkor az ösztönösség? A hit önmagunkban, hogy adott szituációban képesek vagyunk jó döntést hozni? Akár azzal is, hogy nemet mondunk. Vagy türelmet kérünk. Miért ne férne bele?

A gyerekeknek nem bálvány kell, hanem anya. És anya is ember. Ember, akinek ugyanúgy van rossz napja. Aki néha nemet mond, mert azzal jót akar. Aki pontosan tudja, mikor kell azonnal ugrani. Ez lenne a válaszkész nevelés lényege. Hogy anya itt van, ha szükség van rá. Pont annyira, amennyire kell.

Ne görcsölj, csak add át magad! Hidd el, jól csinálod! Csukd be a szakkönyveket! Hangolódj a gyerekedre! Hallgass az ösztöneidre.

Azok sosem fognak cserben hagyni.