Pontosan emlékszem, hogy mennyire akartam a húgomat. Megvan a kép, ahogy állok a szárító alatt és nagyinak könyörgök, hogy szüljön nekem egy kistestvért. Jó, nem voltam még pontosan tisztában a viszonyokkal, csak az érzéssel, hogy egykeségemből elég.

Miután nagyi átadta az illetékeseknek a kérésemet, nem sokkal utána megérkezett a húgom. 6 éves voltam majdnem.

Anyuval sétálgattam a kórház folyosóján míg vajúdott. Együtt szültünk. Így éreztem. Mikor már nagyon erősen szorongatta a kezemet, átvittek a rokonokhoz, akik nem laktak messze a kórháztól. Ott várakoztam. Apa pár óra múlva jött és bejelentette Fruzsit. Emlékszem, úgy éreztem, hogy valami nagyon látványosat kell most tennem, ezért megpróbáltam cigánykereket hányni. De csak zakóztam egy óriásit. Többé már nem voltam egyke.

Mikor megszületett a fiam, tele voltam vele évekig. Úgy éreztem, egyáltalán nem biztos, hogy én többgyerekes anyatípus vagyok. Aztán váltam, a kérdés nem is volt aktuális évekig.

Megismerkedtem valakivel és szerelmesek lettünk. Ösztönösen elkezdtünk családként működni és az új férjemnek még nem volt gyereke, de Mátét sajátjaként szerette meg. Mindig mondta, hogy örül, hogy kipróbálhatja magát. Bennem pedig egyre inkább érlelődött, hogy jöhet a következő! Nem aggódtam. Azt gondoltam, hogy Máténak már máshogy van szüksége rám, mint majd a picinek.

Ez be is igazolódott. De mégis nagyon kell figyelnem. Egyrészt, mert a kisfiam 6 évig osztatlan figyelmünket élvezte. Az elvált szülők egykéjének teljes elkényeztetett életét élte.

Másrészt Ő külön él az apukájától, Zorka nem. Máté minden második hétvégén Velük van, nem Velünk. Tudom, h imád ott lenni és nagyon jó helyen is van ott, de néha összefacsarodik a szívem, hogy mindkét helyen lenne egyszerre. Talán ez most még nem annyira aktuális, de ha Zorka nagyobb lesz, felmerülhet. Bár mindig mondjuk Neki, hogy sokkal jobb programja lesz, és az apja valóban kitesz magáért. Lehet, hogy felesleges a félelmem.

Igyekszem sok külön figyelmet szentelni Neki, olyat, amire szüksége van. Közös időket csinálni Zorka lefektetése után. Igyekszem mindig bevonni, ha az új tesót vizsgálgatják az ismerősök. Kiemelni, hogy milyen csupaszív kisfiú.

Egyébként Mátét a húga sokáig különösebben nem érdekelte. Nem is erőltettük: gondoltuk, kivárjuk. Pár héttel a születése után kérte, hogy hadd vegye az ölébe. Megszeretgette. De még nem partnere. Néha megkérdezi, hogy hol van? Hogy miért sír? Mit csinál a játékkal? Gyártott is Neki zörgő golyókat, illetve bármilyen régi játékáról rögtön lemond, ha felmerül, de néha megjegyzi, hogy nem hallja tőle a tévét. Ha pedig éppen körülrajongjuk a kicsit, akkor odaszól, vagy odajön, hogy Ő is itt van. Akkor is összefacsarodik a szívem.

Emlékszem, milyen hirtelen naggyá lenni. Arról nincsenek emlékeim, hogy ez megviselt, de utólag összeraktam, hogy a könyörgések, hogy anyu aludjon velem és a néha hisztériáig fajuló tisztaságmániám emiatt volt hónapokig.

Aztán ez lecsengett. Kellett idő, hogy összenőjünk, ez biztos. De mindig is megvolt a mély szeretet, a nagy összekacsintások és a tudat, hogy Valaki mindig pontosan tudja, hogy miről beszélek. Tudom, hogy Ők is így lesznek és az lesz nekünk a legnagyobb nyugalom és boldogság.

Hozzászólások

Hozzászólások

A szerzőről: Ócsai Dorka

A Flashdance évében születtem. Szeretem a sajtokat, a juhtúrót paradicsommal, a Kisbalatont és a nagyot is, a '60-as éveket, a kávét, a sok kávét. Szeretem a liliom illatát és Tihanyét is. Eltés magyar szakot is végeztem meg szfés tévés szakot is. Írtam újságba, rendeztem televízióban, szerkeszteni és producerkedni is szoktam. Évekig improvizáltam színpadon és mellette is. Szeretem a francia és a japán filmeket és a fifikás sorozatokat. Ha újra születnék, Afrikában élnék vagy Párizsban, de ez a vágyam is folyton változik! Csak az állandó, hogy kikkel: a családommal. Mozgalmas, vidám kis társaság vagyunk! Máté 2009-es, Zorka Florka 2016-os. Jövünk, megyünk! Kicsi a kendőben, nagy mint a bakkecske mellettünk. Mióta Ők vannak, nagyon kerek a világ!