Duettből trió és quartett- anyatejillatban

Szerencsés vagyok, hogy van tejem- mondták sokan és sokszor az anyatejes kilenc esztendő alatt. Szerencse? Azért ehhez egy kicsivel több kell.

Az első gyermekem megszületése előtt nem láttam szoptatós anyát, kisbabát is csak távolról.  Szűz területre értem, amivel én rendelkezem és a kicsi babám. Akkoriban jelent meg az első- és véleményem szerint azóta is az egyik legjobban használható- kézikönyv a szoptatásról. Elolvastam, megnéztem a képeket százszor, és kérdés sem fért ahhoz, hogy ez az élet rendje, a babám szopizni fog. Legalább 6 hónapos koráig- jajj, csak addig sikerüljön!

A megyei kórházban a szülésznőm elvette a könyvet, nem ismerték, nem hallottak róla (khmm…) és a szülési tervem mellett elég nyomós érvként szolgált a rebellis jelző rám akasztásához. Azóta sok víz lefolyt a Dunán, de nem győzök csodálkozni azon, hogy még mindig nem kívánatos jelenség az, ha valaki eltökélten tesz az anyatejes táplálás megvalósításáért. Anyaként, szakemberként egyaránt.

Az aranyóra

A szerencse mellett a természet megadja számunkra azt a bizonyos döntő első egy-két órát, amikor az újszülött és édesanyja egymásra találásakor beindul a kettejüket lélekben és testben masszívan egymáshoz kapcsoló gépezet. Előző cikkeinkben (http://www.liliputi.hu/blog/anya-szuperszonikus-inkubator/)  is esik erről szó, ahogy a kisbaba eljut a mellbimbóig, ahogy kicserélődnek az immunanyagok, ahogy a hormonok szeretetkötelékeket fonnak szorosabbra.

A baba és édesanyja elkülönítése- valóban nyomós indok nélkül- mély sebeket üt mindkettőjük lelkén. Talán tudatosan nem érzékelhető, de a kutatások azt bizonyítják, hogy mindkettejük hormonháztartása a gyász és a szomorúság anyagait kezdi termelni – mintha elvesztették volna egymást.

A gyengéd születés nem mítosz. A mai tudásunkat használva, korszerű technikai feltételek mellett a szülések legnagyobb hányada végbe mehetne meghitt, biztonságot nyújtó környezetben, ahol a mama és a baba (apai és dúlai támogatással) együttesen jutnak át a kapun, hogy egymás szív-és testmelegét érezve folytassák útjukat.

Gyakorlat teszi a mestert

Hogy haladsz ugyanazon a nyomvonalon vagy változtatni szeretnél, ebben a babád lesz elsődleges iránymutatód. Léteznek azok a kis, 3 óránként ébredők, de egyébként békésen letehető szendergők, a köznyelvben ún. „jó babák” (már a kifejezéstől is kiráz a hideg), ám a többség nem ismeri az órát, sőt a mérleg is hidegen hagyja őket. Belső igényeik szülik azt az egész napos gondoskodói modellt, ami szoros és állandó testközelséget biztosíthat számukra.

Nyilván észleled a fejlődési ugrásokat, amikor az addig hetekig bevált recept, egyszerre csak nem működik. De alapvetően jól veszed az akadályokat, hiszen ráhangolódsz a gyermekre. Már ébredése előtt érzed, hogy megindul a tej a melledben, a kis hangjai, mozdulatai, a lélegzetvétele, minden abban segít neked, hogy biztonsággal igazodhass az új irányba.

Pici elmozdulások, mégis jól eső ösvénylelések.

Testvérek anyamellen

Amikor a második babám világra jött, a szülőágyon találkoztak a testvérek. Nem átallottam 300 km-rel arrébb szaladni, hogy bababarát intézményben hozzam világra a kicsit. Harmadjára pedig már „otthon maradtunk”.

Számomra fontos volt az, ahogy ők találkoznak a legelején. És persze apa is.

A bababarát szülészeten teljesen rendjénvalónak találták, hogy a két testvér egyszerre szopizik. Hogy egyáltalán még szopizik a két éves! (Otthon meg pláne.) Sokáig nem gondoltam, hogy idáig jutunk. 3 gyermek, 9 év folyamatos, igény szerinti szoptatás. A fejemben kötelezően előírt fél évekkel számoltam az elején, aztán minden ment magától, buktatókkal, kétségekkel és nagy-nagy túljutásokkal. És nem azért mert szerencsés vagyok vagy szuperanya, vagy több, jobb, szebb bárkinél.

Hatalmas erőt tud adni az, amikor látom, hogy a nagyobb zoknis megfogja a kicsi kezét, ahogy simogatja a buksiját szopi közben (is), én pedig az övét. Ezzel nemhogy „örökre magamhoz kötöm” és mindenféle aberrált dolgot követek el ellene, hanem sokkal inkább segítem őt abban, hogy növekedjék. Szeretetében, alkalmazkodóképességében, magabiztosságában, önállóságában.

Ahogy kattognak a kis fogaskerekek a fejecskében, miközben ránéz a kistestvérre, ahogy segít, mert ő már nagyobb, kedves-komolyan gondoskodik rólam és a családról, aztán mégis odabújik, mert azért még mindig kicsi, és „anya most is nagyon szeret engem”. Na, ez az, ami miatt a fél évekből 9 év lett.

Van segítség

Amerikában az anyák és néhány szakember elsőként ébredtek évtizedekkel ezelőtt létrehívva egy szervezetet, amely azóta a világ szinte minden szegletében támogatja a kisbabás családok életét, elsődlegesen az anyatejes táplálás és a kötődő nevelés fontosságát hangsúlyozva. A mai, magyar, egészségügyi gyakorlat lassan veszi fel a fonalat, de szerencsénkre- és ez már valóban szerencse- felkészült, nagy gyakorlattal rendelkező, talpraesett és rendkívül empátiával rendelkező IBCLC és LLL-ás tanácsadóink vannak, akik nem tartják meg maguknak a tudást. Tapasztalt anyák. Szerencsések, pontosan azokat az utakat járták be, mint mi.

A cikk előzményit itt olvashatod: http://www.liliputi.hu/blog/author/ferencz-judit/

Hozzászólások

Hozzászólások

A szerzőről: Ferencz Judit

Több, mint tíz éve foglalkoztat tudatosan, miként lehet közel kerülni és maradni egy kisbabához, gyermekhez. A fogantatás pillanatától, a méhen belüli hónapok alatt, szülés közben és utána. Mindvégig. Mert aki egyszer gyermeket hozott világra, örökre anya marad. Ez pedig felelősséggel jár. Gyönyörű, olykor emberpróbáló, nyitottságot és őszinteséget igénylő, megismerései folyamat ez mindannyiunk számára. A gyermek igényeit szem előtt tartó, kötődést elősegítő és támogató módszerek alkalmazása természetes volt mindhárom gyermekem cseperedése idején (és ennek még koránt sincs vége, noha már kinőtték a szopizós, hordozós korszakot). Rengeteget köszönhetek nekik az önmegismerési, elfogadási folyamataimban. Nem feledhetem, milyen volt nekem gyereknek, kamasznak lenni, mit éreztem, gondoltam magamról s a világról. Nem feledhetem, hogy emberek vagyunk, a magunk módján tökéletesek, és egy szülő mindig azt teheti, amit legjobb tudása alapján képes. Nem feledhetem, hogy ők azok, akik „kívülről-belülről” ismernek, érzékelnek rezdüléseimben, hangulataimban - nekik nem hazudhatok, vállalnom kell magamat esendőségemmel együtt, és így kísérni őket az Életben. Ezért is tartom fontosnak azt, hogy minél több édesanyához, édesapához, nagyszülőhöz, családokkal foglalkozó szakemberhez eljussanak azok az ismeretek, amelyek által maguk is tovább léphetnek az aktuális problémákat illetően, válaszokat találhatnak a felmerülő kérdéseikre, nem érzik magukat egyedül késztetéseikben vagy csodabogárnak, amiért ösztönös szeretetüknek kifejezési módokat keresnek. u.i.: ...és amilyen kegyes a sors, immáron ötszörös erővel tanulhatom, mi a dolgom e Földön egy újabb tündéri, kicsi lány és egy túlságosan korán elbúcsúzott gyermek édesanyjaként.