Az én tükrei

Belenézel a szemeikbe. Istenem, micsoda tekintetek! Az a mélység! Megfogalmazod e vagy sem, nem hagy hidegen, az biztos.

Vannak babák, akik messziről érkeznek, akik úgy néznek rád az első pillanatoktól, mint apró bölcsek. Aztán vannak, akik egyhangú természetességgel nyugtázzák: „ te vagy az, tehát, nos, rendben”. Vannak az örök figyelők, akik éberen rebbennek miden neszre, mozdulatra. És vannak a kis édesek, akik úgy varázsolnak el, hogy szinte már fáj, kacag az egész lényük.

Érezted már a gyomrod tájékán, a mellkasodban azt a szorongató szeretet-érzést, amelyet nem a féltés szült, sokkal inkább a mindent felülíró egybesimulás? Amikor rabul ejt, amikor nem tudod levenni róla a tekinteted, amikor elkísér az a pillanat, újra és újra beleremegsz, mert akárki ő, imádod?

Évekkel ezelőtt megjelent egy cikk a csókról és a szerelmeskedésről. A szerző többféle szempontból közelítő tanulmányok alapján dolgozta fel a témát. Az együttlétek alkalmával általában olyan hangot ad ki a gyönyört, szeretetet átélő, mintha fájdalma volna. Az arckifejezése is eszerint változik szenvedőre.

Javíts ki, ha tévedek, de valami ilyesmi az a fájdalom, szexuális felhangok nélkül, amit gyermekeink közelében vagy éppen csak bevillanó képük hatására élünk át. A sejtjeink ordítanak, ujjonganak, extázisba esnek- akár egy nagy meccsen gól után a szurkolók.

A gyerekszemek tiszták. Fényesek. Ami belőlük tükröződik, a legmélyebb szeretet, elfogadás.

„… a csecsemő, amikor az elég jó anya arcába néz, ott önmagát látja-…-, mivel az anya arcán, a gyermek iránti mélységes empátiájának köszönhetően, a gyermek érzései tükröződnek vissza. Ezért a gyermek (…) megtalálja benne önmagát.” (Bruno Bettelheim)

A gyerekeknek hús-vér ember kell, aki őszinte, aki nem akar, de ha akar is, nem tud hazudni. Aki átérzi, nincs mese, neki is változnia kell, fejlődni. Folyamatosan. Megélve mélységeket és magaslatokat- találkoznia önmagával. Felállni, leülni, megtorpanni, elindulni, szárnyalni,  megállni…

Volt egy időszak, amikor nagyon féltem. A gyerekemet féltettem. Volt okom rá. Paranoiás módon már mindentől rettegtem. A betegségtudat, az egyedüllét-érzése, a jövő homályba vesző távolisága megmutatták nekem, milyen az, amikor önmagamból kivetkőzve elfelejtem látni őket. Az itt-ben és a most-ban. Ahogy elveszíti az öröm képességét egy anya, amikor saját aggodalmait veri vissza minden apró tekintet, mozdulat, az gyilkos tud lenni. Egy reggelen aztán szétpattan a tompa, fáradt, szürke buborék: nekik nem hazudhatok. Ők ismernek engem kívülről-belülről- úgy, mint senki más.

Nekik nem hazudhatok. Sem jót, sem rosszat.

A kicsik mindent értenek. Már az anyaméhben. Zsigerből. Egyek az anyával, annak érzéseiben, aki táplálja őket boldogsággal, aggodalommal. De az aggodalom mögül is előhalásszák a „minden rendben lesz, anya szeret engem” biztonságát.

Ilyenek ők. Tiszták.

A többi részt itt olvashatod: http://www.liliputi.hu/blog/author/ferencz-judit/

Hozzászólások

Hozzászólások

A szerzőről: Ferencz Judit

Több, mint tíz éve foglalkoztat tudatosan, miként lehet közel kerülni és maradni egy kisbabához, gyermekhez. A fogantatás pillanatától, a méhen belüli hónapok alatt, szülés közben és utána. Mindvégig. Mert aki egyszer gyermeket hozott világra, örökre anya marad. Ez pedig felelősséggel jár. Gyönyörű, olykor emberpróbáló, nyitottságot és őszinteséget igénylő, megismerései folyamat ez mindannyiunk számára. A gyermek igényeit szem előtt tartó, kötődést elősegítő és támogató módszerek alkalmazása természetes volt mindhárom gyermekem cseperedése idején (és ennek még koránt sincs vége, noha már kinőtték a szopizós, hordozós korszakot). Rengeteget köszönhetek nekik az önmegismerési, elfogadási folyamataimban. Nem feledhetem, milyen volt nekem gyereknek, kamasznak lenni, mit éreztem, gondoltam magamról s a világról. Nem feledhetem, hogy emberek vagyunk, a magunk módján tökéletesek, és egy szülő mindig azt teheti, amit legjobb tudása alapján képes. Nem feledhetem, hogy ők azok, akik „kívülről-belülről” ismernek, érzékelnek rezdüléseimben, hangulataimban - nekik nem hazudhatok, vállalnom kell magamat esendőségemmel együtt, és így kísérni őket az Életben. Ezért is tartom fontosnak azt, hogy minél több édesanyához, édesapához, nagyszülőhöz, családokkal foglalkozó szakemberhez eljussanak azok az ismeretek, amelyek által maguk is tovább léphetnek az aktuális problémákat illetően, válaszokat találhatnak a felmerülő kérdéseikre, nem érzik magukat egyedül késztetéseikben vagy csodabogárnak, amiért ösztönös szeretetüknek kifejezési módokat keresnek. u.i.: ...és amilyen kegyes a sors, immáron ötszörös erővel tanulhatom, mi a dolgom e Földön egy újabb tündéri, kicsi lány és egy túlságosan korán elbúcsúzott gyermek édesanyjaként.