Csovi, csovi Dzsaszper

Kutya a gyereknek?

Nem kell ahhoz szakértőnek lenni, hogy megállapítsuk: a mi „szőrbabánk, mackónk” és miegymásunk meglehetősen neveletlen még. 16 hetes. Ha igaz a mondás, miszerint a kutya olyan, mint a gazdája, a részletek mérlegelésén túl, globálisan szemlélve a jelenséget, mégiscsak kihúzhatjuk magunkat.

Nem, mi természetesen nem pisilünk rá minden adandó alkalommal arra a bizonyos, frissen kimosott szőnyegre, a cipőket sem hurcoljuk ki az udvarra minden áldott hajnalon, mikor – piros, lovacskás szőnyeg híjján- kikéredzkedünk dolgunk végzésére, de még a komposzt legundibb mocsárbűzt árasztó mélységéig sem döfködünk az orrunkkal, hogy aztán a penészes karfiol ínycsiklandó darabjait szerteszét potyogtatva fussunk diadalköröket az alig néhány négyzetméteres kertben.

Kislány koromban féltem a kutyáktól. Mit féltem, rettegetem! Cicamániás voltam a kislábujjamtól a fejem búbjáig. Egészen addig a délutánig…

Egyedül indultam haza az iskolából, mint mindig. A nap tűzött a szemembe, a falusi utcán szél hordta a port. Ott állt, előttem. Nagy volt, erős, fekete. Híre volt. Kemény és kíméletlen: kutyával, macskával, emberrel, mindennel, ami mozgott. Aznap nyitva maradt a kapu valahogy, és az addig naponta kerítés mögül vicsorogva fenyegető vadállat ott állt előttem, éppen az útelágazásnál.

Sehol egy lélek, sem az utcán, sem az udvarokon.

Felszegtem a fejem, leeresztettem a két karom, és szembenéztem vele. Acsargott, hangosan, fröcsögve. Álltam, és néztem tovább. „Kutya szemébe sose nézz, mert támadni fog”-hallottam gyakran a felnőttektől. Itt nem volt más választás. Néztem. A szemébe. Üres fejjel, üres lélekkel, szándék nélkül.

Megállt az idő, csak a por szállt.

Aztán elindult felém. Vártam, hogy lerohan, hogy egy ugrással feldönt. Közeledett. Egyre zavartabban pislogott, hangjai, vicsorai egyre csillapodtak. Nyalta a szája szélén a nyálat. Félúton leszegte a fejét, a vállát, a farka is lazán úszott utána. Odaérve a kezemhez érintette az orrát, és leült mellém. Nem lettünk barátok, de soha többé nem ugatott, ha mentem hazafelé. Csak nézett rám, én pedig rá. Szavak nélkül. Üres, könnyű lélekkel.

Eddigi kutyáim távolról sem mérhetők a múltbéli, nagy, feketéhez. Édes volt mind. Hű a végtelenségig. Három bassethound, egy öreg, sintértelepről befogadott labrador és most egy gyönyörű, okos, öntudatos és szeleburdi, keverék bundamackó-kölyök.

Az első bassethoundom, Ricky volt a legjobb barátom 9 éven át. Jött velem egyetemre, együtt törtük a mogyorót, diót, a bevásárló szatyorból mindig kivett egy almát, egy krumplit – soha nem többet, majd pedig várta a fejeskáposzta leveleket, mert tudta, egyet mindenből neki hoztam. Ha rosszat álmodtam, felébresztett, később nyalogatta növekvő pocakomat.

Ha valaki túl közel lépett a kendőben szundikáló babához, ő finoman, jelzésértékűen közénk állt. Nem túlzok, ha azt állítom, Ricky mutatta meg azt a fajta elfogadó szeretetet, amit mi, legtöbben, ma már csak tanulni tudunk.  A feltétlenséget, a mostban élést.

Hát, ezért van kutyánk.

Neveletlen még. Meg is szidom napjában többször, és morogva szedem össze századszor is a szétcincált újságpapír cafatokat, mosom ki a szőnyeget 3-5 naponta, kelünk fel éjjel 2-kor, mikor éppen énekelni támad kedve, és mosok fel 24 órán belül ötször teljesen feleslegesen.

De olyan finom, amikor odadugja a boglyafejét, amikor látom a gyerekeimet, hogy röpülnek felé, hátrahagyva minden cuccot, pulcsit, s kuporodnak mellé a babzsák fotel köré, hogy szavakkal becézgetve ölelgessék.

Az előző részeket itt olvashatod: http://www.liliputi.hu/blog/author/ferencz-judit/

Hozzászólások

Hozzászólások

A szerzőről: Ferencz Judit

Több, mint tíz éve foglalkoztat tudatosan, miként lehet közel kerülni és maradni egy kisbabához, gyermekhez. A fogantatás pillanatától, a méhen belüli hónapok alatt, szülés közben és utána. Mindvégig. Mert aki egyszer gyermeket hozott világra, örökre anya marad. Ez pedig felelősséggel jár. Gyönyörű, olykor emberpróbáló, nyitottságot és őszinteséget igénylő, megismerései folyamat ez mindannyiunk számára. A gyermek igényeit szem előtt tartó, kötődést elősegítő és támogató módszerek alkalmazása természetes volt mindhárom gyermekem cseperedése idején (és ennek még koránt sincs vége, noha már kinőtték a szopizós, hordozós korszakot). Rengeteget köszönhetek nekik az önmegismerési, elfogadási folyamataimban. Nem feledhetem, milyen volt nekem gyereknek, kamasznak lenni, mit éreztem, gondoltam magamról s a világról. Nem feledhetem, hogy emberek vagyunk, a magunk módján tökéletesek, és egy szülő mindig azt teheti, amit legjobb tudása alapján képes. Nem feledhetem, hogy ők azok, akik „kívülről-belülről” ismernek, érzékelnek rezdüléseimben, hangulataimban - nekik nem hazudhatok, vállalnom kell magamat esendőségemmel együtt, és így kísérni őket az Életben. Ezért is tartom fontosnak azt, hogy minél több édesanyához, édesapához, nagyszülőhöz, családokkal foglalkozó szakemberhez eljussanak azok az ismeretek, amelyek által maguk is tovább léphetnek az aktuális problémákat illetően, válaszokat találhatnak a felmerülő kérdéseikre, nem érzik magukat egyedül késztetéseikben vagy csodabogárnak, amiért ösztönös szeretetüknek kifejezési módokat keresnek. u.i.: ...és amilyen kegyes a sors, immáron ötszörös erővel tanulhatom, mi a dolgom e Földön egy újabb tündéri, kicsi lány és egy túlságosan korán elbúcsúzott gyermek édesanyjaként.